Érzéketlen?

Nagyon nagyon ritkán vagyok mostanság. Sajnálom... nem ígérek semmit, mert tényleg ritkán írok mostanság... ez sem lett túlzottan jó, de azért megírtam... azt viszont megígérem, hogy következőben valami igényesebbel jövök :)

Állok a ködszerű tejföl fehérségben és nézem a messzeséget. Minden olyan üres. A fehér föld fogságában vagyok. Nem látok semmit, semmi sincs a közelemben. Próbálom megfejteni, mi lehet a dermesztő hideg oka. Minden lépésem nehéz, de haladok és ez a lényeg. Nem csak a környék üres, hanem én is az vagyok. Érzelmek, tudatosság és racionalitás nélkül vándorlok a dermedt világban. Keresek valamit, de nem tudom mit. Cél nélkül bolyongok és küzdök minden lépésért. Egy fa se és egy fűcsomó sem segít a tájékozódásban. Nincs itt semmi, ami az életet jelezné. Csak én vagyok, a köd és egy különös fehér fény. Valami megbabonázó érzés hatására utam a fény felé veszem. De valahogy sehogy sem akar közeledni. Végre úgy érzem egyenesen felé tartok, amikor hirtelen a hátam mögé kerül. Mintha csak átsétáltam volna rajta, pedig még csak a közelébe sem kerültem. Megpróbálom újra és újra, de mindannyiszor egy teljesen másik irányba kerül a megváltást ígérő fényforrás. Csak küzdök a fénnyel, a hideggel, a köddel és az üres érzéssel. Szívem összeszorul a hidegtől, mintha belülről akarna megfojtani. Érzem, hogy minden lépéssel csak rosszabb lesz, nem a kíméletes halált ígéri. De erőm megfeszítve menetelek tovább és próbálom végre megfogni a világos pontot.

Hirtelen a fényben meglátok egy sötét, elmosódott alakot. Nem látom rendesen, csak érzem belül, hogy segít nekem. Hogy nem kell tőle félnem, mert vigyáz rám. Csak oda kell jutnom hozzá. Kinyújtja karjait ölelésre, hívogat mozdulataival, amitől új erőre kapva mozdulok felé. De lépéseim még jobban elnehezültek. Igyekszem tovább jutni, de olyan mintha folyamatosan láthatatlan akadályok lennének előttem. Egyszerűen nem látom a kiutat, nem tudom honnan kerülhetném meg. Akkor már tisztán látom, hogy te vagy az. Figyellek és próbálok rájönni a megoldásra, de te csak egyre távolodsz. Kezedet felém nyújtod, de mindketten tudjuk, hogy úgy sem érem el. Amikor szerte foszlik a kép, amit rólad láttam, amikor már nem vagy sehol, amikor ismét a hideg és sötét vesz körül. Amikor az elkeseredettség úrrá lesz rajtam, akkor a földre rogyok. Nem mozdulok, a fagyott föld, mintha engem is dermedté tett volna. Felnézek az égnek vélt ködbe és nem értek semmit. Agyamban megadom magam a veszélynek, félek és ezt senki sem tűntetheti el. Szívemben viszont még ott a küzdés, a fel nem adás reménye. Szívem örökké harcol, bár testem már nem képes rá.

Ekkor egy szikla peremén találom magam. Semmit sem értek, mert én még mindig ott térdeltem, nem mozdultam, még is a táj olyan vészjóslóan változott meg. Lenéztem a mélybe, de abban a pillanatban vissza is rántottam tekintetem a horizontra. Beleszédültem a mélységbe és önkéntelenül kezdett a félelmem erősebbé válni. Lassan zihálássá vált a légzésem, kezdtem pánikba esni. Olyan erővel kapott el a tériszony, amivel talán még életemben soha. Féltem újra lenézni, még is valami vonzott oda lent. Muszáj volt megtennem. Nem volt választásom.

Oda lent ismét téged láttalak. Karjaid kinyújtottad és biztattál újra, de én még csak megmozdulni sem mertem. Lelkem mélyén éreztem, hogy te vagy a kiút ebből a rideg magányból, hogy te vissza viszel a fénybe, de megbénított a félelem. Nem mozdultam, nem harcoltam, tudtam, hogy itt a vége a küzdelmemnek.

- Csak bízz bennem! Elkaplak! Nem lesz gond. - olybá tűnt, mintha csak a fülembe suttogtál volna. Hangod teljesen nyugodt volt, hittél bennem , hittél magadban és tudtad, hogy nem kell félnem. Néztünk egymás szemébe mereven, mert testem még mindig nem mozdult, habár szívem és lelkem azonnal fejest ugrott volna a szakadékba érted. Mindig félek, nem hiszem el, hogy képes lennék rá. Agyam leblokkolt mindent bennem, hiába kerestem eddig a kiutat, hogy hozzád jussak. A kettős harca bennem teljesen lefegyverzett. Nem tudtam kire kellene hallgatnom. Ki az aki teljesen a realitás talaján áll és biztonságossá tenné a helyzetet.

Lassan felemelkedtem a térdelésből, ott álltam a szikla szélén. A szemedbe néztem és minden, ami volt, az csak múltnak tűnt. A fenébe a félelemmel! Minden izmomat megfeszítve, lazán elrugaszkodtam a peremről és a mélybe vetettem magam. Már nem volt se a szívemben, se az agyamban félelem. Hiszen az megöl mindent. Csak zuhantam lefelé és mintha az eséssel a gondjaim, a bajaim is eltűntek volna. Ahogy egyre közelebb kerültem hozzád úgy halványodtak az emberi lét problémái is. A szívemet markoló hideg is lassan engedni kezdett. Agyamból a ború is eltűnt és mintha csak valami tűz mellett álltam volna, a testem bénultsága is melegségre váltott. Az esés sebessége csökkent, minél közelebb kerültem hozzád. Már nem süvített a szél a fülembe, már nem éreztem csípős, jeges érintését a bőrömön. Lassan minden kerekké és egésszé alakult körülöttem. A távolban megpillantottam fákat és egy nagy tavat. A ragyogó nap sütésben olyan volt, akár egy mese. Szememnek szinte jól esett rá nézni, de nem sokat időztem vele. Csillogó szemeidbe néztem, amiben teljesen elvesztem. Puhán érkeztem karjaidba és úgy öleltél át, hogy biztonságban éreztem magam. A boldogság vette át az uralmat mind a lelkem, mind az agyam felett. Már nem volt félelem, nem volt hideg és rémisztő. Mosolyod pedig csak még szebbé tette az egészet.

What happens in the dark?

Nyugodtan verjetek meg, mert pillanatnyilag megérdemlem. :/ De nem szánt szándékkal tettem, hogy elhanyagoltalak titeket. Mostanában a suli meg minden eléggé összejött, meg az ihlet sem akart annyira jönni....
Tehát elmesélem, hogy én hogyan képzelem el ezt...DE inkább a történetet olvassátok el! :D
Jóolvasást! Pussza

Ihlet adó:

„When you see me, My heart beat fast

But you are not here, I’m so sad.

Thank you everything and I love you, man.”

Az éjszaka sötét volt és félelmetes, de én ilyenkor tartok hazafelé. Sajnos a főnököm nem érti meg, hogy ilyenkor már nincs buszom, a taxi meg túl drága lenne. Sétálnom kell és mind ezt az egyik legrosszabb környéken át.

Egy sötét, utcai lámpák nélküli sikátorhoz értem, hallottam, ahogy zörög valami benn, ezért gyorsabbra vettem a tempómat, ami már így is szinte futásnak volt nevezhető. Nem néztem fel, amikor egy srácokból álló tömeg közelébe értem. Hangjuk mély volt és reszelős, nem tudtam mit kéne tennem, csak el akartam onnan minél gyorsabban tűnni.

- Héj, kislány! Hova sietsz ennyire?

- Gyere, bulizz velünk egy kicsit!

- Ígérjük, hogy nem teszünk semmit, amit ne élveznél!

- Na, kis lány, ne kéresd magad! – kiabáltak utánam, de még csak levegőt sem vettem ijedtemben.

- Ne siess annyira! – állt hirtelen elém az egyik.

- Én, én, én nem akarom. – dadogtam félelmemben. Miért kell nekik megtalálniuk engem?

Emlékszem a hűvös nyári éjszakára, a rövid szoknyám túl sok hideget engedett be és libabőrös lettem. Mindegyikből a szúrós pia szag áramlott az orromba, szinte megfojtott. A halvány holdfényben minden sokkal ijesztőbbé és horrorisztikusabbá vált. Egyszerűen minden érzékszervem szuper érzékennyé vált.  Ahogy érdes ujjaik a bőrömhöz értek, rekedtes suttogásba kezdtek a fülemnél és a falnak taszítottak. Kezem nem szabadulhatott erős karjaik közül, de utolsó erőmmel is küzdöttem ellenük. A gyenge fény viszonyok között is láttam, ahogy egyetlen egy marad előttem, villogó fehér fogsorával. Úgy vigyorgott, akár egy vicsorgó kutya. Orrán összeráncolódott a bőr és hegyes fogai élesnek tűntek, akár egy farkasé. Féltem, nagyon féltem azon az éjszakán.

- Gyere cica, csak játszunk egy kicsit. – mormolta a torkomba, amit közben csókolgatni kezdett. Könnyeim olyan erővel törtek fel szememből, hogy szinte csípték azt. Nem tudtam mást tenni, az összes energiámat felhasználtam, hogy megpróbáljam eltolni magamtól, de nem sikerült.

Kisebb terpeszbe állt és keze a szoknyám alá csusszant. Ismeretlen erő lett rajtam úrrá és ismét védekezni kezdtem.

- ÁÚ! – lépett egyet hátrébb, amikor sikeresen sípcsonton rúgtam, de ez csak még jobban feldühítette és a nyakamnál fogva a levegőbe emelt.

- Te kis ribanc! Mit képzelsz magadról? Durván szereted? Hát tőlem azt is megkaphatod! – tartott neki a falnak, hogy könnyebben foghasson a magasban. Kezei vasmarok szerűen zárultak a nyakam köré. Éreztem, ahogy légcsövemet egyre kisebbre nyomja össze és lassan nem kaptam levegőt. Erőtlenül nyitottam nagyra a számat, hogy oxigénért kapkodjak, de a tüdőm még így sem telt meg vele. Szemeim egyre nagyobbra nyíltak és éreztem, hogy az erek sorban pattannak el benne az erőlködéstől. Már a könnyeim sem tudtak kifolyni, teljesen elapadtak. Nem maradt más csak az üres kapálózás és esélytelen küzdés a levegőért, amely oly fontos az emberi szervezet számára.

Lábaim önkéntelenül adták meg magukat, amikor ismét a földhöz értek. Gyenge tüdőm kapkodva fogadta be a szükséges oxigént, amely már annyira hiányzott. Becsuktam a szemem, amikor ismét felhúzott a kezemnél fogva. Minden erőmet arra összpontosítottam, hogy ismét elég oxigénnel töltött vörösvértestek jussanak az agyamba. Ha kinyitom a szemem, akkor csak a forgó világgal és az ő metsző szemeivel találtam volna szemben magam. Az pedig rosszabb lett volna mindennél.

- Kérlek, hagyj békén! Nem fogok soha többet ilyet csinálni, csak kérlek, engedj el! – könyörögtem neki, amikor ismét megtaláltam a hangom. Megvető kacajára kénytelen voltam felkapni a fejem. Hogy lehet valaki ennyire gonosz?

- Csak nem képzeled, hogy most, amikor kezdem igazán jól érezni magam, elengedlek? Ne is számíts rá! Még csak most kezdődik a kalandunk, te kis vadmacska! – nem tudom elhinni, hogy ennyire visszataszítóan hangozhatnak ezek a szavak valakinek a szájából.

- Így már sokkal jobb! – nevetett ördögien, amikor megszabadított a bugyimtól. Már akkor mocskosnak és szajhának éreztem magam, pedig tudtam, hogy ezt nem én akartam. Miért éppen velem kell, hogy megtörténjen ez?

Keze lassan haladt felfelé a combomon, mire összezártam őket, de egyetlen mozdulattal szétfeszítette őket és megtörte minden ellenállásom. Ujjai folytatták útjukat, majd megtalálták csiklómat, amely a sötét és a félelem hatására már annyira érzékeny volt. Nem élveztem, amit művelt, inkább kényelmetlen volt. Ismét erősen összeszorítottam a szemem, ezzel próbáltam kizárni őt, de a sikertelenség által könnyeim ismét megtalálták oly ismerős útjukat. Egyetlen ujját bevezette testembe, amitől fájdalmasan felszisszentem.

Másodpercek töredéke alatt kerültem a földre. Vajon azért lökött el, mert el akar engedni? A válasz még nem érkezett meg, de szemeimet egyszerűen nem tudtam rá venni, hogy kinyíljanak. Dermedten vártam, hogy mi fog velem történni, majd halk testetlen hangokat hallottam. Nem tudtam, hogy a fickóval vannak, vagy ellene, de fel sem fogtam igazán.

Két kéz húzott magához hátulról, ami annyira megrémített, hogy ismét, legvégső erőmet is bevetve, kapálózni kezdtem.

- Shhhh! Nyisd ki a szemed, nem akarunk bántani. Segítünk neked! - hangja megnyugtató és gyengéd volt. Nem olyan, mint a többi itt élő elfajzott emberé. Lassan kinyitottam a szemem és amennyire tudtam felé fordítottam a fejemet, hogy lássam őt. Tekintetemre gyengéd mosollyal válaszolt és zöld szemeit enyémekbe fúrta. Annyi szeretet és gondoskodás gyűlt össze abban a szempárban, hogy nem tudtam elszakadni tőle. Talán percek, órák teltek el így, amikor szitkozódást hallottam és ezért fejemet a dulakodás felé fordítottam. Még a szemem sarkából láttam, ahogy a szőke srác követi a példámat.

Meglepődtem, amikor magammal szemben szintén őt láttam meg és tekintetem ismét az engem átkaroló fiúra tévedt. Úgy tett, mintha észre sem vette volna, hogy elemzem, minden figyelmét lekötötte ikertestvére verekedése. Pont akkor fordítottam vissza a fejem, amikor a másik szőke herceg behúzott egyet az engem megtámadó fickónak. Minden egyes porcikám remegni kezdett, a sokktól vagy a hidegtől már nem tudom, de nem emlékezhet mindenre ugyebár az ember.

- Fázol? – húzódott el egy pillanatra tőlem és levette a pulcsiját, majd belebújtatott engem. Jól eső meleg járta át a testem és a felsőnek pont olyan illata volt, mint a megmentőmnek. Valami különös nyugodtság érzés kerített hatalmába, majd teljesen elsötétült a világ.

- Nem kellett volna ezt tennetek. Elboldogult volna ez a lány, ez biztos. – hallottam egy női hangot, de nem tudtam kinyitni a szemem. Annyira akartam, de képtelen voltam rá.

- Anya, szét szedte volna azaz állat. Nem tudott volna megbirkózni vele, hiszen így is az összes erejét felhasználta a védekezésre. – ez ő volt, bárhol felismerem a megmentőm hangját. Annyira szeretném még egyszer látni és érezni az illatát, ami annyira megnyugtat. Szükségem van rá, de hiába próbálom, nem nyílik ki a szemem és a kezem sem mozdul meg. Miért nem akarnak engedelmeskedni az izmaim? Mi történik velem?

- Akkor sem nektek kellett volna meg mentenetek. Miért akartatok hősöket játszani? Ti is megsérülhettetek volna komolyabban. – panaszkodott tovább az anyukája. Bárcsak köszönetet mondhatnék neki, hogy ilyen fiúkat szült, de a szám sem akar szavakat formálni, pedig annyira próbálom.

Egy ajtó csapódást hallottam, majd síri csend lett a szobában. Mi ez? Egyedül hagytak? Ne, ezt nem tehetik meg velem! Nagyon félek! Kérlek, ne csináljátok ezt! Szükségem van rád!

Mintha csak parancsszóra tennék, megfeszültek az izmaim. A szemem szinte azonnal kipattant, majd felugrottam az ágyban és összegömbölyödve sírni kezdtem. Nem hittem el, hogy képes volt magamra hagyni egy ilyen eset után. Miért nem lehet itt velem? Miért nem vigyáz most is rám? Hát nem tudja, hogy szükségem van rá?

- Shhh! Nyugalom itt vagyok, nem történhet veled semmi rossz. – húzott magához gyengéden, alig mertem felpillantani rá.

- Te nem mentél el? – szipogtam a vállába.

- Nem, itt voltam veled végig. Nem fogom hagyni, hogy megint bántsanak. – szorított magához, akár egy plüss medvét. Beszippantottam édes illatát, éreztem, ahogy puha ujjai a hátamon járkálnak fel-le és hangja mindvégig nyugtatóként csengett. Lassan éreztem, ahogy testem ellazul ölelésében és pilláim vészesen csukódni kezdtek. Belepillantottam zöld íriszébe, hogy örökre magamba zárjam tekintetét.

- Nem megyek sehova. Itt maradok veled. Pihenj! – szavainak szinte azonnal engedelmeskedtem és lecsuktam szemeimet. Még éreztem, ahogy gyengéden elfektet az ágyon, majd ismét a sötétség megnyugtató barlangjába húzódtam vissza.

Azt mondták, azon az éjjelen többször is felriadtam különböző rémálmokból, de nekem egyik sem maradt meg. De már nem is agyalok ezen, hiszen két éve történt meg az egész. Most is csak azért elevenítem fel magamban a dolgokat, hogy elmeséljem nektek. Hiszen joga van mindenkinek tudni, hogy mi történt velem akkor.

- Amy! Már megint ezt írod? – karolta át a vállamat hátulról és megpuszilta a hajamat. Még mindig olyan gondoskodó és figyelmes velem, mint azon a napon.

- Tudod, azért írom le, hogy mások ne menjenek haza olyan késő este. Nem kell mindenkinek a saját bőrén megtapasztalni ezt a dolgot. Nekem is nehezemre esett tovább lépni. – fogalmaztam meg gondolataimat és megfordultam karjaiban. Gyengéd csókot adtam az ajkaira, de ő szinte azonnal szenvedélyessé változtatta. Annyira szerettem őt még mindig. És tényleg itt van mellettem és nem hagy el, vigyázz rám, akár régen. Igen, azt hiszem kijelenthetem, hogy szerelmes lettem.

If you smile, I'm happy. If you are sad, I will make you happy.

Hey! Ígérem soha többet nem teszek ilyet, de az előző bejegyzés csak az Április Bolondja volt! Dehogy hagyom abba a történet írást, amikor ez éltet! :D
Remélem, azért még szerettek egy kicsit! :D Cserébe igyekeztem írni egy történetet nektek. Ami, ismét a Jedwardről szól! Remélem tetszeni fog! Jó olvasást!
Pussza:
Lizee76
Ihlető dolog:

Amikor először kaptam meg figyelő tekintetét még én is rajongó voltam. Azon a napon egyszerűen nem lehetett lemosni arcomról a mosolyt, mert teljesen elvarázsolt. Gyönyörű zöld szemeiben láttam az aggódást, amikor egy óvatlan pillanatban egy másik rajongó fellökött. Akkor még a tömeg szélén álltam, de ő még is észrevett engem és azonnal a segítségemre sietett. A kis csoport körénk gyűlt, amíg elém guggolva érdeklődött, hogy létem felől. Azt hittem menten meghalok, úgy éreztem, hogy teljesen leégtem előtte a bénaságommal, de ő kedvesen beszélt velem és lágyan mosolygott. Akkor és ott a boldogság elemi erővel támadta lelkemet és nem tudtam vigyorgás nélkül megállni. Soha nem gondoltam volna, hogy ő is észrevehet engem. Nem gondoltam, hogy egyáltalán valaki felfigyel rám életemben. Engedtem, hogy az a különleges hatás úrrá legyen rajtam és a pillangók szinte azonnal mozogni kezdtek gyomromban. Nem meglepődve vettem tudomásul, hogy az összes vér a fejembe száll, hiszen éreztem, ahogy ereimben elemi erővel kezdett zubogni. Biztos voltam benne, hogy ha most felemelném a kezem, akkor remegne, az elfojtott örömtől. Nem tudtam mit tegyek és zavaromban lehajtottam a fejem. Gyengéden állam alá nyúlt és kényszerített, hogy zöld íriszében elvesszek. A maradék erőm is elpárolgott, nem tudtam ellenkezni, de nem is akartam. Olyan volt nekem, mint madárnak a repülés. Képes vagyok nélküle élni, de teljesen összetör a hiánya. Kedvesen felsegített és készített pár képet velem. A nálam lévő papírt is alá firkantotta, majd elköszönt és tovább lépett az emberekhez.

Hirtelen olyan hiányérzetem támadt, amit nem tudok megmagyarázni. Nehéz volt elviselni, hogy csillogó szemei nem vigyáznak rám, hogy puha ujjai nem érintik államat. Hirtelen teljesen üresnek éreztem magam és még elveszettebbnek, mint valaha. Csak egy kósza gondolat voltam a fejében és biztos voltam benne, hogy amint távozik, teljesen megfeledkezik rólam, mintha soha nem is léteztem volna. Csak álltam ott megsemmisülve és vártam a csodát, de ő közben egyre távolodott. Nem tudtam megmozdulni a hirtelen belém szúrt tőr miatt. Csak néztem, ahogy egyre messzebb kerül tőlem és közben jó kedvűen társalog a többi rajongóval.

A legváratlanabb pillanatban forgolódni kezdett maga körül, de mintha nem találta volna, amit keres. Csalódottan kezdtem a földet pásztázni, gondolván a telefonját vagy egyéb holmiját hagyta el, de nem láttam sehol, semmit. Lassan visszaemeltem tekintetem rá és ezer wattos mosolyával találtam szembe magam. Nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak vissza rá. Valami különös oknál fogva mindig is így hatottak rám az emberek érzelmei. Lágyan intett, hogy menjek oda hozzá és robot módra indultam el. Mintha csak parancsszóra cselekedtem volna, megálltam előtte és arcát kezdtem vizsgálni. Nem értettem mit akarhat tőlem.

- Már azt hittem, hogy eltűntél! – vigyorog továbbra is és már nekem is a fülemig ér a szám. – Gyere! – ragadta meg a kezem és húzott magával. A többiek csak döbbenten álltak, amíg ő az autóhoz vitt és beültetett. Még iker testvére és menedzsere is hüledezve nézték a fiú akcióját.

- Hol laksz? – kérdezi kedvesen. – Haza viszünk! Nehogy megint valami történjen veled. – jelenti ki vidáman, mire minden ember rám szegezi a tekintetét a kocsiban. Látom szemükben a kérdést, hogy ki lehet ez a lány, hogy ilyen figyelmet kap, de nem szólnak egy szót sem. Nem próbálják megérteni a viselkedését, talán már ismerik, hogy nem lehet. Vagy csak akkor szeretnének vele beszélni, ha én már nem leszek itt.

Gyorsan elmondtam a sofőrnek a címet és már útnak is indultunk. Az egyes klón még mindig a kezemet szorongatta, de az ablakon nézelődött kifelé. A többiek utánozták tettét, de látszott rajtuk, hogy elég erősen koncentrálniuk kell, nehogy azonnal kérdőre vonják. Azaz érzésem támadt, hogy jobb, ha én is csatlakozom hozzájuk és a már jól ismert város épületeit fixíroztam.

Sajnos az út hamarabb véget ért, mint gondoltam és nehezen vettem tudomásul, hogy most búcsúzni kéne. A szőke hercegem kiszállt, hogy ki tudjon engedni és még kaptam egy utolsó ölelést.

- Vigyázz magadra! – suttogja a fülembe, majd visszaszáll az autóba. Az ablakot azonnal leengedi és becsukja az ajtót.

- Pápá!  - kiabálja még vissza az induló autóból és integetni kezd. Motorikusan intek vissza, majd fájó szívvel indulok az ajtó felé.

Ez volt az első találkozom vele és egyben az utolsó is. Soha többé nem láttam, de ha csak rá gondolok, az érzések visszatalálnak szívembe. A gyönyörű zöld szemei, a puha ujjai, a lágy hang és a kedves szavak nap, mint nap hatalmukba kerítenek. Még mindig érzem az idegesen röpködő pillangókat a hasamban, ha elolvasok egy megjegyzést valamelyik közösségi oldalon tőle. Ugyan olyan szerelmesen és elalélva tekintek egy fénykép szemébe, mint akkor az élőbe. Egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből, még mindig ugyan azt a hatást éri el nálam. Remeg kezem és lábam. És üressé válok, amikor rájövök, soha többé nem látom.

- És nagymama, ő soha nem keresett? – kérdezi az ölemben ülő kis unokám.

- Nem keresett. De most már irány az ágy, Amy! – küldöm lefeküdni. Végig nézem, ahogy elhelyezkedik az ágyban, majd gondolataim elkalandoznak, hogy mennyire szereti a romantikus meséket, mint én annak idején. Lassan hallom egyenletes szuszogását és ajtaját halkan behajtva ott hagyom egyedül.

- Mindig ezzel a mesével tömöd a fejét. – ölelt át kedvenc zöld szemű hercegem.

- Hamarosan elmondom neki a továbbiakat is, de az még nem neki való. – hunyom le szemeimet és beszívom régóta ismert illatát. És szívemben újra azok az érzések tolonganak, amik akkor huszonöt évvel ezelőtt.

Wing

Hola srácok! :D Itt lennék egy újabb történettel, hogy elfedjem gyilkos ösztöneimet előletek! :) Viccelek! Ímé jöttem nagy örömmel... ez igaz, de legfőképpen egy történettel. Tehát... Nem tudom... nem nagyon szavaztatok rá, de én szeretem, tehát egy Kimi Räikkönenes történet. :) Mondanám, hogy képzeljetek bele mást, mert megtehetitek... csak név is van benne, meg minden.... :)
A többi a szokásos! Jó olvasást, jó szórakozást és sok ölelgetést, puszit!
Lizee76

- Inkább ne menj be most hozzá! – figyelmeztet edzője, de mit sem törődve berontok hozzá. Kék szemeivel nagyokat pislogva figyeli, hogy mit teszek, de mire becsukom az ajtót és megfordulok, már előttem áll.

- Mit keresel itt? Mondtam, hogy ne zavarjanak! – szinte köpi a szavakat mérgesen.

- Nem kértem engedélyt! – vágom hozzá és megpróbálok kitérni előle, de elállja utamat és kezét lendítésre emeli. Mintha csak tudnám, hogy mire készül, szememet becsukva elfordítom arcomat és várom erős kezét, ahogy arcomhoz ér. Azonban mielőtt még felfoghattam volna, hogy puha ujjai nem csapódnak rajtam, hirtelen megcsókolt. Mikor elvált tőlem felnyitottam szemeimet és a jeges szempárba mélyesztettem őket.

- Azt hiszed, képes lennék bántani téged? – tágult ki pupillája megdöbbenve. Mögém nyúlt a kezével és lazán kitárta az ajtót. – Menj el! – utasított. Nem volt ideges, inkább dühös, de nem rám, hanem saját magára. Olyan hangon ismételte meg szavait, hogy egyszerűen nem tudtam ellenkezni vele. Hangosan csattant mögöttem az ajtó, még bele is borzongtam.

Napok óta hűvösen viselkedik velem, már azt hittem rosszabb nem lehet, de egyik nap egy szőke cicababával jelent meg. Akinek teljesen el volt veszve a szájában, és nem érdekelte egyáltalán a külvilág. Nagyon fájt ezt látnom, mert nem régen még velem tette ezt, annak ellenére, hogy munkatársak voltunk. Megosztott velem mindent és úgy ölelgetett, mint egy plüss medvét. Olyan édes érzés volt minden érintése, hogy majd elolvadtam tőle. De most így egy szó nélkül ide hozta ezt a lányt, és jól láthatóan előttem produkálják magukat. A szívem összeszorul már csak arra is, ha belegondolok, ahogy ott nyalták-falták egymást. Ma este lesz egy gála a Lotusnál és nekem is el kell mennem, de semmi kedvem hozzá. Ő is ott lesz és bizonyára új barátnője is. Teljesen elment a kedvem még az élettől is, nem hogy egy ilyen megnyitóra elmenjek. Pedig ott kezdődik a munkám és Kimi mellett kell lennem végig, mert még is csak én vagyok a sajtósa és figyelnem kell rá. Most már nagyon bánom, hogy eredeti szakmámnak ellent mondva, vállaltam ezt a Lotusnál. De egyelőre nem mondhatom le, mert a csapatnak szüksége van rám.

Már felvettem a ruhám, kész a sminkem, a hajam és Kimi szobája előtt állok. De semmi erőm bekopogni, arra várok, hogy talán saját magától kinyílik, vagy a főnök azt mondja, hogy nem kell menni. De nincs semmi, ami megakadályozna abban, hogy találkozzak vele és Ashleyvel. Erőtlenül kopogtam be az ajtón és vártam, hogy valaki utat adjon befele. Hamarosan a szőke lány zöld szemeivel találtam szembe magam. Tökéletesen összeillettek, mind kettő szőke, különleges szemszín és elbűvölő külső. De a lányon egy szabadidő ruha volt, amit meg kell, hogy mondjam furcsálltam. Egy még soha nem láttam a plázacicás ruhái nélkül, kettő most éppen estélyiben kéne, hogy legyen, mert ugye bár megyünk a bálra.

- Szia! Neked nem kéne már készen lenned? És hol van Kimi? – kérdeztem rá hitetlenül, hogy még mindig nincsenek készen.

- Kimi már készen van, csak megköti a nyakkendőjét és jön is. Én meg nem megyek. – nézett rám, mintha engem okolna.

- Nem jössz? Nem is tudtam, sajnálom, hogy nem leszel ott. – nyílván nem sajnálom, de ezt nem mondhatom meg neki. Csak tudnám, hogy miért néz rám azokkal a gyilkos szemeivel?

- Nem tudtad? Ne játszd meg magad! Tudom nagyon jól, hogy te intézted el! Nem bírod fel fogni, hogy közted és Kimi között már vége mindennek. Folyton keresztbe akarsz tenni nekünk. Tudod nagyon gonosz és számító nőszemély vagy! – mondta fojtott hangon, hogy ne hallja meg Räikkönen. De ebben a pár mondatban több helytelen dolgot is találtam. Hogy én intéztem el? Még ha hatalmamban is állt volna, akkor sem tettem volna meg, mert én nem szólok bele mások életébe. És Kimi és köztem vége? Lehet, de ezt egyszer sem hallottam az ő szájából. Talán majd akkor igazán elhiszem, ha ő mondja. De mikor akartam én keresztbe tenni nekik? Nem emlékszem egy alkalomra sem. És az utolsó, számító nőszemély lennék? Ennyire furán viselkednék, hogy az emberek ilyennek látnak? Talán ezért csinálja ezt velem Kimi?

De már nem volt időm válaszolni a lánynak, mert megjelent Kimi.

- Induljunk! – mondta és adott egy csókot Ashleynek, amitől az én gyomrom felfordult.

Mikor lementünk a hallba meglepődtem, mert már ott lehetett hallani a zenét, ami igen csak jó ritmusú volt. Eddig nem volt kedvem az egészhez, de ez meghozta a kedvem. Amint bementünk lerendeztük a formális dolgokat, majd társultam pár már régen ismert szerelőhöz.

- Amy! Jössz táncolni? – kérdezte azonnal Ben, amint meglátott. Bólintottam és azonnal a tánc parkettra mentünk és ritmusra mozogtunk. Nagyon jól éreztem magam, de valami még mindig gátolt, talán Kimi figyelő tekintete, amit folyton a hátamban éreztem. Ben sem hagyta figyelmen kívül, hogy nem vagyok ott teljesen fejben.

- Mindjárt jövök! Hozok inni valót! Mit kérsz? – kiabálta a fülembe, hogy én is halljam, amit mond.

- Egy jeges teát, köszi! – feleltem, majd a másik oldalamon megjelenő Alexhez mentem és táncolni kezdtünk.

Nem sokára megjelent Ben az általam kért itallal és amilyen gyorsan tudtam megittam, hogy ne boruljon ki és ne kelljen leülni Kimi mellé.

Hamarosan mindent elfelejtettem és nagyszerűen éreztem magam. Bennel egészen egymáshoz simulva táncoltunk. Éreztem heves szívdobogását, amit talán az is okozott, hogy egész este nem ültünk le. De tett rá valamit az is, hogy érzékien simogattuk egymást tánc közben. Folyton izgattuk a másikat és húztuk egymás agyát. Akkor sem távolodtam el tőle, amikor megcsókolt Olyan édes volt az ajka, annyira puha és annyira vágytam már erre. De valami nem stimmelt. Kinyitottam szemeimet és nem Ben volt előttem. Akinek az ajka az enyémre zárult az Räikkönen volt. Igyekeztem eltolni magamtól, de akkor vettem észre, hogy Ben is ezen igyekszik. Mindhiába, mert a finn ember jóval erősebb volt nálunk. Hirtelen ötlettől vezérelve megragadta a csuklóm és rángatni kezdett maga után. Én meg nem tudtam mit tenni ellene, követtem.

- Észre sem veszed, hogy teljesen leitattak! Nem ilyen voltál eddig. – húzott vissza, amikor a szédüléstől meggyengült térdem feladta a harcot.

- Szerintem ehhez már semmi közöd! Mi van, ha én is akartam? Miért nem hagytad, hogy Bennel legyek? Fájt volna, ha én is boldog leszek? – mondtam össze-össze akadó nyelvvel. Szinte azonnal a számba dugta nyelvét és őrült szenvedélyes csókban forrtunk össze. Egyszerűen minden alkohol kiszállt a fejemből, kezdtem tisztán látni, hogy nélküle én már nem tudok élni.

- Ne mondj nekem ilyet! Ne akard, hogy megint azt higgyem, hogy boldogabb leszel nélkülem. – sütötte le szürkésnek ható szemét.

- És nézzem végig, ahogy a cicababáddal játszol? Mert ez nekem nem megy. – suttogtam a végét, mert a közelsége elvette az összes erőmet.

- Nem szeretem őt. Csak téged szeretlek. – nézett ismét bele a szemembe.

- Akkor talán nem vele kellene járnod. – löktem el magamtól – Nem játszhatsz kényed, kedved szerint velem. Jobb, ha visszamész hozzá. És örülnék, ha nem én lennék megint a hibás. – fordultam el tőle, de hirtelen hátulról átölelt és nem engedett tovább. Védelmező karjai jól esően pihentek a testemen. Lehelete cirógatta nyakamat, majd lágy ajkai is hozzám simultak.

- Szakítok vele, de szükségem van rád. Ha te nem leszel ott nekem, akkor semmi értelme az egésznek. – suttogta a fülembe gyengéden.

- Eddig nem volt rám szükséged. Nagyfiú vagy már, meg tudod oldani a problémáidat nélkülem is. – tartottam még magam, hogy ne omoljak karjaiba.

- Azt hittem, hogy félsz tőlem. Meg akartalak ütni és te is nagyon jól tudod, hogy ha tudtál volna, akkor elfutottál volna. Nem akartalak soha bántani és nagyon rossz érzés volt, hogy nem tudtam időben megállni, hogy nem tudtam figyelemmel kísérni, hogy te vagy ott. Mindenki téged bántott a miatt is, hogy ennyi a korkülönbség közöttünk. Nem akartam, hogy szenvedned kelljen még többet. Főleg azt nem, hogy miattam. De nem tudom távol tartani magam tőled. Túl sokat jelentesz nekem. – búgta a magyarázatot a fülembe. Szinte megolvadtam a szavaitól, hiszen most mondta ki, hogy annyit jelentek neki, hogy képes volt szakítani velem, mert meg akart védeni. Hirtelen megfordultam a kezei között és megcsókoltam.

- Tudod, hogy mik történtek a múltamban. Természetes, hogy így reagáltam rá, de ettől még bízom benned. Hiszen megálltál mielőtt bántottál volna. És arra már rájöttem, hogy nem az a legnagyobb fájdalom, ha szavakkal bántanak. Ha zavart volna, hogy mit mondogatnak, akkor már rég nem lennék melletted, sőt nem is kezdtem volna bele. – adtam ismét puszit a szájára. Hirtelen egy megkönnyebbült mosoly terült el az arcán. Olyan boldognak tűnt akkor, hogy már nem is tudtam haragudni rá. Annyira szeretem őt és annyira vágytam erre a pillanatra, hogy képes voltam teljesen elfelejteni mindent.

- Mi a legerősebb ital, ami képes ezt a rossz alkohol ízt eltüntetni a számból? – kérdeztem hitelen, meglepve ezzel még magamat is. Drága párom elnevette magát és a pultnál kért egy italt.

- Tessék! Ettől jobb lesz. – nyújtotta oda a poharat, amelybe beleszimatoltam. Remek alkohol nuku, csak erre vártam. Megittam az egészet és tényleg hatott, mert már egyáltalán nem éreztem az előző italokat.

- Honnan tudtad? – kérdeztem tőle.

- Jenni nem szerette, ha elmentem inni a barátaimmal, ezért azt mondtam, hogy megnézünk egy foci meccset és kellett valami, ami elfedi. – mosolygott rám, majd a tömegbe húzott és táncolni kezdtünk.

A magány hűvös

Ki jelentem mazochista vagyok! Vagy csak depis? Nem! Depis biztos nem, mert amúgy jó kedvem van.
Tehát a Jedward új klipjének örömére egy nagyon rövid kis sztorit ütöttem össze nektek. Olyan fura! De most valahogy ez jött össze. Minden esetre örüljetek az új klipnek! Jedward - Happens in the dark
Igazából ez volt az ihlető zene is, de semmi köze hozzá. Inkább csak az öröm, hogy végre új klip hozta ki belőlem. :)
Ennyit belőlem! Jó olvasást!
Sok puszi:
Lizee76

Amikor lenézek, látom magam alatt a dübörgő várost. Az autók hangja idáig már nem nagyon ér el, de az emberek felbolydult hangyabolyként rohantak minden felé. Olyan megnyugtató volt innen nézni őket, mintha csak Isten lehetnék. Én csak egy kívülállónak érzem magam, olyan idegen ez a világ. És én itt fent teljesen el vagyok szigetelve tőlük. Nem hallnak, nem látnak, nem érzékelnek még akkor sem, ha kiabálok. Nem hiányzom senkinek sem, mert ki keresne? Az életem már régen tönkre ment és én is eddig bírtam.

- Gyere! Menjünk sétálni! – hallottam vissza emlékeimből bársonyos hangját.

- Most nem lehet. Még dolgom van. – válaszoltam anno neki.

- Neked mindig valami dolgod van. Végre itthon vagyok, de te sosem érsz rá. – fakadt ki hirtelen, majd távozott a házamból. Bárcsak ne tette volna, akkor minden másképp alakult volna. Nem kéne magányosan élnem, nem őrülnék bele, hogy nincs velem.

Emlékszem, hogy utána eredtem. Láttam, ahogy beszáll az autójába, de már nem értem el időben. Elhajtott ott hagyva engem magamra. Talán így kellett történnie, de én ezt nem bírom. Másnap reggel nyúzottan keltem fel és egyből hozzá siettem. Nem akartam, hogy haragudjon rám, de otthon senkit sem találtam. A szívem heves dobogásba kezdett, valami megmagyarázhatatlan érzés fogott el. A félelem szorította el a torkomat és azonnal kiszáradt. Szinte fuldokoltam az érzéstől és megnyugtatásként a telefonomért nyúltam. Még a sokadik csöngés után sem vette fel és elkezdtek bennem száguldani a gondolatok, hogy miért is történt mind ez. Féltem, hogy soha nem bocsájt meg nekem, és soha többet nem találkozom vele. Attól is féltem, hogy egy másik lányba szeretett bele és így rázott le engem. Remegő lábakkal indultam el haza és vártam, hogy valami hírt kapjak felőle.

Napokig tengődtem a tudatlanságban, de így visszagondolva, talán jobb volt, azaz állapot. Már csak abban bíztam, hogy legalább egyszer elmagyarázza, hogy azon a napon mi is történt velünk, de ő soha többet nem jelentkezett. Soha többet nem láttam, pedig sokszor kötöttem ki a házánál. A telefonja napokon belül kikapcsolt állapotot jelzett, és ezzel teljesen összetörtem. Pedig, ha akkor tudtam volna az igazságot, talán már akkor intézkedtem volna.

Egy mentő autó hangja szakítja meg emlékezésem. Ijesztően vészjósló, az összes autó félre áll és utat enged neki, tempója már-már fénysebességnek tűnik, gyorsan a kórházba szeretne érni. Fullasztó csend követi az útját, a szívem összeszorulva ismét a múltba réved.

Hetekkel később csörgött a telefonom és ismeretlen számot jelzett. Reménnyel telve vettem fel, hogy esetleg elhagyta a telefonját és nem tudott szólni, hogy sürgős dolga akadt. Mintha az életmentő csónak lett volna, úgy kapaszkodtam a telefonomba. Egy ideig csak bámultam a készüléket, majd nehezen rávettem magam, hogy a fogadás gombra nyomjak.

- Amy Cullsszal beszélek? Sürgősen kell vele beszélnem! – hallottam az idegen hangot a vonal túlsó végéről. A csalódottságtól meg sem bírtam szólalni. Csak nagyokat nyeltem, hogy végre rálelhessek hangomra.

- Igen. Én vagyok az. – válaszoltam szomorúan, de a torkomat fojtogató érzés ismét visszatért. A szívem heves dobogásba kezdett, és az agyamat az a rossz érzés kerítette magába.

- Mr. Grimesról lenne szó. Sajnos az éjjel belehalt a sérüléseibe. Nagyon sajnálom és részvétem.  – mondta elhaló hangon, és a mobil vészes gyorsasággal kezdett a föld felé közelíteni. Nem fogtam fel semmit, csak az üres, tompa érzés maradt nekem. A hiánya, amit eddig sem tudtam elviselni sokként ért. Amit hallottam az arra sarkallt, hogy magamba zuhanjak. Pedig hányszor ítéltem el azokat, akik nem voltak képesek tovább élni az életüket egy ilyen eset után. Akkor még is én is ugyan azt tettem, amit mások.

- Ne csináld, Amy! Kérlek, nekem szükségem van rád! – hallom a hátam mögül. Annyira hasonlít rá, a hangja, a szeme, a viselkedése és az egész kinézete, de még sem ő az. Nem tudok engedelmeskedni neki, nem tudok ellenállni a csábításnak. Nem vagyok képes továbbra is innen fentről nézni a tömeget, nem lehetek egy kívülálló, nem akarok magányos lenni. Másokat hallgatni, másokra figyelni, miközben az én fejemben csak ő jár.

- Ha azon a napon nem hagyom, hogy elmenjen. Ha sétálni indultam volna vele, akkor nem történik meg mindez! – jelentem ki határozottan.

- Nem te tehetsz róla! Az ikertestvérem volt! Nekem is hiányzik, de nem lehetünk önzők! – próbálta felnyitni a szemem.

- Már nincs senkim, akire gondolnom kéne. – néztem le az épület tetejéről, ahol álltam. Ismét visszakanyarodtam a múltba, de most sokkal régebbre. Arra a napra, amikor öt évvel ezelőtt egy bombatámadás áldozataivá váltak a szüleim. Azon a napon nagyon nehezen tettem magam túl, de küzdöttem, mert reménykedtem egy jobb jövőben. Amikor Vele találkoztam azt hittem minden csak javulhat. Úgy éreztem ő a mindenem, amikor megláttam a szívem szinte dörömbölt a mellkasomban. Attól féltem, hogy mindenki hallja, biztos voltam benne, hogy bókjaitól elpirultam. Az érintése szinte szikraként ért, úgy óvott engem, mint tigris a kölykét. Mindig az volt számára a fontos, hogy én boldog legyek, de én még is nemet mondtam neki. A legrosszabb érzés, hogy így váltunk el.

Nem tudok így élni, meg fogom tenni. Gyengéden elrugaszkodtam a párkányról és hagytam, hogy a mély magával ragadjon.

- Amy! – hallom kiáltását, de mi ez? Valaki elkapta a kezem. Lassan fordultam meg zuhanás közben és zöld íriszével találtam szembe magam.

- Szeretlek! – suttogta s gyengéden átölelt. Fejemet mellkasába fúrtam és átadtam magam a szeretet és a szabad esés különös érzésének.