Érzéketlen?

Nagyon nagyon ritkán vagyok mostanság. Sajnálom... nem ígérek semmit, mert tényleg ritkán írok mostanság... ez sem lett túlzottan jó, de azért megírtam... azt viszont megígérem, hogy következőben valami igényesebbel jövök :)

Állok a ködszerű tejföl fehérségben és nézem a messzeséget. Minden olyan üres. A fehér föld fogságában vagyok. Nem látok semmit, semmi sincs a közelemben. Próbálom megfejteni, mi lehet a dermesztő hideg oka. Minden lépésem nehéz, de haladok és ez a lényeg. Nem csak a környék üres, hanem én is az vagyok. Érzelmek, tudatosság és racionalitás nélkül vándorlok a dermedt világban. Keresek valamit, de nem tudom mit. Cél nélkül bolyongok és küzdök minden lépésért. Egy fa se és egy fűcsomó sem segít a tájékozódásban. Nincs itt semmi, ami az életet jelezné. Csak én vagyok, a köd és egy különös fehér fény. Valami megbabonázó érzés hatására utam a fény felé veszem. De valahogy sehogy sem akar közeledni. Végre úgy érzem egyenesen felé tartok, amikor hirtelen a hátam mögé kerül. Mintha csak átsétáltam volna rajta, pedig még csak a közelébe sem kerültem. Megpróbálom újra és újra, de mindannyiszor egy teljesen másik irányba kerül a megváltást ígérő fényforrás. Csak küzdök a fénnyel, a hideggel, a köddel és az üres érzéssel. Szívem összeszorul a hidegtől, mintha belülről akarna megfojtani. Érzem, hogy minden lépéssel csak rosszabb lesz, nem a kíméletes halált ígéri. De erőm megfeszítve menetelek tovább és próbálom végre megfogni a világos pontot.

Hirtelen a fényben meglátok egy sötét, elmosódott alakot. Nem látom rendesen, csak érzem belül, hogy segít nekem. Hogy nem kell tőle félnem, mert vigyáz rám. Csak oda kell jutnom hozzá. Kinyújtja karjait ölelésre, hívogat mozdulataival, amitől új erőre kapva mozdulok felé. De lépéseim még jobban elnehezültek. Igyekszem tovább jutni, de olyan mintha folyamatosan láthatatlan akadályok lennének előttem. Egyszerűen nem látom a kiutat, nem tudom honnan kerülhetném meg. Akkor már tisztán látom, hogy te vagy az. Figyellek és próbálok rájönni a megoldásra, de te csak egyre távolodsz. Kezedet felém nyújtod, de mindketten tudjuk, hogy úgy sem érem el. Amikor szerte foszlik a kép, amit rólad láttam, amikor már nem vagy sehol, amikor ismét a hideg és sötét vesz körül. Amikor az elkeseredettség úrrá lesz rajtam, akkor a földre rogyok. Nem mozdulok, a fagyott föld, mintha engem is dermedté tett volna. Felnézek az égnek vélt ködbe és nem értek semmit. Agyamban megadom magam a veszélynek, félek és ezt senki sem tűntetheti el. Szívemben viszont még ott a küzdés, a fel nem adás reménye. Szívem örökké harcol, bár testem már nem képes rá.

Ekkor egy szikla peremén találom magam. Semmit sem értek, mert én még mindig ott térdeltem, nem mozdultam, még is a táj olyan vészjóslóan változott meg. Lenéztem a mélybe, de abban a pillanatban vissza is rántottam tekintetem a horizontra. Beleszédültem a mélységbe és önkéntelenül kezdett a félelmem erősebbé válni. Lassan zihálássá vált a légzésem, kezdtem pánikba esni. Olyan erővel kapott el a tériszony, amivel talán még életemben soha. Féltem újra lenézni, még is valami vonzott oda lent. Muszáj volt megtennem. Nem volt választásom.

Oda lent ismét téged láttalak. Karjaid kinyújtottad és biztattál újra, de én még csak megmozdulni sem mertem. Lelkem mélyén éreztem, hogy te vagy a kiút ebből a rideg magányból, hogy te vissza viszel a fénybe, de megbénított a félelem. Nem mozdultam, nem harcoltam, tudtam, hogy itt a vége a küzdelmemnek.

- Csak bízz bennem! Elkaplak! Nem lesz gond. - olybá tűnt, mintha csak a fülembe suttogtál volna. Hangod teljesen nyugodt volt, hittél bennem , hittél magadban és tudtad, hogy nem kell félnem. Néztünk egymás szemébe mereven, mert testem még mindig nem mozdult, habár szívem és lelkem azonnal fejest ugrott volna a szakadékba érted. Mindig félek, nem hiszem el, hogy képes lennék rá. Agyam leblokkolt mindent bennem, hiába kerestem eddig a kiutat, hogy hozzád jussak. A kettős harca bennem teljesen lefegyverzett. Nem tudtam kire kellene hallgatnom. Ki az aki teljesen a realitás talaján áll és biztonságossá tenné a helyzetet.

Lassan felemelkedtem a térdelésből, ott álltam a szikla szélén. A szemedbe néztem és minden, ami volt, az csak múltnak tűnt. A fenébe a félelemmel! Minden izmomat megfeszítve, lazán elrugaszkodtam a peremről és a mélybe vetettem magam. Már nem volt se a szívemben, se az agyamban félelem. Hiszen az megöl mindent. Csak zuhantam lefelé és mintha az eséssel a gondjaim, a bajaim is eltűntek volna. Ahogy egyre közelebb kerültem hozzád úgy halványodtak az emberi lét problémái is. A szívemet markoló hideg is lassan engedni kezdett. Agyamból a ború is eltűnt és mintha csak valami tűz mellett álltam volna, a testem bénultsága is melegségre váltott. Az esés sebessége csökkent, minél közelebb kerültem hozzád. Már nem süvített a szél a fülembe, már nem éreztem csípős, jeges érintését a bőrömön. Lassan minden kerekké és egésszé alakult körülöttem. A távolban megpillantottam fákat és egy nagy tavat. A ragyogó nap sütésben olyan volt, akár egy mese. Szememnek szinte jól esett rá nézni, de nem sokat időztem vele. Csillogó szemeidbe néztem, amiben teljesen elvesztem. Puhán érkeztem karjaidba és úgy öleltél át, hogy biztonságban éreztem magam. A boldogság vette át az uralmat mind a lelkem, mind az agyam felett. Már nem volt félelem, nem volt hideg és rémisztő. Mosolyod pedig csak még szebbé tette az egészet.