A magány hűvös

Ki jelentem mazochista vagyok! Vagy csak depis? Nem! Depis biztos nem, mert amúgy jó kedvem van.
Tehát a Jedward új klipjének örömére egy nagyon rövid kis sztorit ütöttem össze nektek. Olyan fura! De most valahogy ez jött össze. Minden esetre örüljetek az új klipnek! Jedward - Happens in the dark
Igazából ez volt az ihlető zene is, de semmi köze hozzá. Inkább csak az öröm, hogy végre új klip hozta ki belőlem. :)
Ennyit belőlem! Jó olvasást!
Sok puszi:
Lizee76

Amikor lenézek, látom magam alatt a dübörgő várost. Az autók hangja idáig már nem nagyon ér el, de az emberek felbolydult hangyabolyként rohantak minden felé. Olyan megnyugtató volt innen nézni őket, mintha csak Isten lehetnék. Én csak egy kívülállónak érzem magam, olyan idegen ez a világ. És én itt fent teljesen el vagyok szigetelve tőlük. Nem hallnak, nem látnak, nem érzékelnek még akkor sem, ha kiabálok. Nem hiányzom senkinek sem, mert ki keresne? Az életem már régen tönkre ment és én is eddig bírtam.

- Gyere! Menjünk sétálni! – hallottam vissza emlékeimből bársonyos hangját.

- Most nem lehet. Még dolgom van. – válaszoltam anno neki.

- Neked mindig valami dolgod van. Végre itthon vagyok, de te sosem érsz rá. – fakadt ki hirtelen, majd távozott a házamból. Bárcsak ne tette volna, akkor minden másképp alakult volna. Nem kéne magányosan élnem, nem őrülnék bele, hogy nincs velem.

Emlékszem, hogy utána eredtem. Láttam, ahogy beszáll az autójába, de már nem értem el időben. Elhajtott ott hagyva engem magamra. Talán így kellett történnie, de én ezt nem bírom. Másnap reggel nyúzottan keltem fel és egyből hozzá siettem. Nem akartam, hogy haragudjon rám, de otthon senkit sem találtam. A szívem heves dobogásba kezdett, valami megmagyarázhatatlan érzés fogott el. A félelem szorította el a torkomat és azonnal kiszáradt. Szinte fuldokoltam az érzéstől és megnyugtatásként a telefonomért nyúltam. Még a sokadik csöngés után sem vette fel és elkezdtek bennem száguldani a gondolatok, hogy miért is történt mind ez. Féltem, hogy soha nem bocsájt meg nekem, és soha többet nem találkozom vele. Attól is féltem, hogy egy másik lányba szeretett bele és így rázott le engem. Remegő lábakkal indultam el haza és vártam, hogy valami hírt kapjak felőle.

Napokig tengődtem a tudatlanságban, de így visszagondolva, talán jobb volt, azaz állapot. Már csak abban bíztam, hogy legalább egyszer elmagyarázza, hogy azon a napon mi is történt velünk, de ő soha többet nem jelentkezett. Soha többet nem láttam, pedig sokszor kötöttem ki a házánál. A telefonja napokon belül kikapcsolt állapotot jelzett, és ezzel teljesen összetörtem. Pedig, ha akkor tudtam volna az igazságot, talán már akkor intézkedtem volna.

Egy mentő autó hangja szakítja meg emlékezésem. Ijesztően vészjósló, az összes autó félre áll és utat enged neki, tempója már-már fénysebességnek tűnik, gyorsan a kórházba szeretne érni. Fullasztó csend követi az útját, a szívem összeszorulva ismét a múltba réved.

Hetekkel később csörgött a telefonom és ismeretlen számot jelzett. Reménnyel telve vettem fel, hogy esetleg elhagyta a telefonját és nem tudott szólni, hogy sürgős dolga akadt. Mintha az életmentő csónak lett volna, úgy kapaszkodtam a telefonomba. Egy ideig csak bámultam a készüléket, majd nehezen rávettem magam, hogy a fogadás gombra nyomjak.

- Amy Cullsszal beszélek? Sürgősen kell vele beszélnem! – hallottam az idegen hangot a vonal túlsó végéről. A csalódottságtól meg sem bírtam szólalni. Csak nagyokat nyeltem, hogy végre rálelhessek hangomra.

- Igen. Én vagyok az. – válaszoltam szomorúan, de a torkomat fojtogató érzés ismét visszatért. A szívem heves dobogásba kezdett, és az agyamat az a rossz érzés kerítette magába.

- Mr. Grimesról lenne szó. Sajnos az éjjel belehalt a sérüléseibe. Nagyon sajnálom és részvétem.  – mondta elhaló hangon, és a mobil vészes gyorsasággal kezdett a föld felé közelíteni. Nem fogtam fel semmit, csak az üres, tompa érzés maradt nekem. A hiánya, amit eddig sem tudtam elviselni sokként ért. Amit hallottam az arra sarkallt, hogy magamba zuhanjak. Pedig hányszor ítéltem el azokat, akik nem voltak képesek tovább élni az életüket egy ilyen eset után. Akkor még is én is ugyan azt tettem, amit mások.

- Ne csináld, Amy! Kérlek, nekem szükségem van rád! – hallom a hátam mögül. Annyira hasonlít rá, a hangja, a szeme, a viselkedése és az egész kinézete, de még sem ő az. Nem tudok engedelmeskedni neki, nem tudok ellenállni a csábításnak. Nem vagyok képes továbbra is innen fentről nézni a tömeget, nem lehetek egy kívülálló, nem akarok magányos lenni. Másokat hallgatni, másokra figyelni, miközben az én fejemben csak ő jár.

- Ha azon a napon nem hagyom, hogy elmenjen. Ha sétálni indultam volna vele, akkor nem történik meg mindez! – jelentem ki határozottan.

- Nem te tehetsz róla! Az ikertestvérem volt! Nekem is hiányzik, de nem lehetünk önzők! – próbálta felnyitni a szemem.

- Már nincs senkim, akire gondolnom kéne. – néztem le az épület tetejéről, ahol álltam. Ismét visszakanyarodtam a múltba, de most sokkal régebbre. Arra a napra, amikor öt évvel ezelőtt egy bombatámadás áldozataivá váltak a szüleim. Azon a napon nagyon nehezen tettem magam túl, de küzdöttem, mert reménykedtem egy jobb jövőben. Amikor Vele találkoztam azt hittem minden csak javulhat. Úgy éreztem ő a mindenem, amikor megláttam a szívem szinte dörömbölt a mellkasomban. Attól féltem, hogy mindenki hallja, biztos voltam benne, hogy bókjaitól elpirultam. Az érintése szinte szikraként ért, úgy óvott engem, mint tigris a kölykét. Mindig az volt számára a fontos, hogy én boldog legyek, de én még is nemet mondtam neki. A legrosszabb érzés, hogy így váltunk el.

Nem tudok így élni, meg fogom tenni. Gyengéden elrugaszkodtam a párkányról és hagytam, hogy a mély magával ragadjon.

- Amy! – hallom kiáltását, de mi ez? Valaki elkapta a kezem. Lassan fordultam meg zuhanás közben és zöld íriszével találtam szembe magam.

- Szeretlek! – suttogta s gyengéden átölelt. Fejemet mellkasába fúrtam és átadtam magam a szeretet és a szabad esés különös érzésének.