A Kedves
Csak ültem az ágyon magam elé
bámulva. Mit csináltam rosszul? Mit kellett volna másképp tennem? Mert biztos
vagyok benne, hogy az egész az én hibám. Valószínűleg mindent, az elejétől
kezdve.
Elnézek jobbra. Meglátom a közös képünket, mellette az oly
annyira imádott órájával. Elerednek a könnyeim. Megállíthatatlanul folynak. Nem
tudom visszafogni magam, feltör belőlem a napok óta elfojtott fájdalom, és egy
hatalmasat üvöltök. Lefekszem az ágyra, majd összegömbölyödök amilyen szorosan
csak tudok, mert félek, másképp szétesnék, vagy összemorzsolódnék a rám
nehezedő hatalmas súly miatt. Ez a súly, az Ő elvesztése. Végleg elvesztettem,
Őt. Az egyetlen igazi szerelmem. Milyen ostoba is voltam. Pedig régen milyen
egyszerű volt minden.
Elterveztük már 10 éves
korunkban, hogy ha felnövünk, összeházasodunk. Mindenki csak mosolygott rajtunk
„gyerekek” mondták. Azt hitték nem lesz belőle semmi, de mi tudtuk, már akkor,
hogy egymásnak rendelt minket az ég. Sokszor aludtunk együtt, közös álmokat
szőttünk, kitaláltuk a másik gondolatát. Minden szabad percünket együtt
töltöttük. Persze a szülők egy idő után már nem nézték jó szemmel, hogy ennyire
szoros a kapcsolatunk és teljesen más természetű, mint amilyen természetesen.
Később, amikor már 12 évesek voltunk, együtt döntöttük el, hová megyünk majd
gimibe. Egy hatosztályosba mentünk, és még egy osztályba is kerültünk. Persze
ahogy kamaszodtunk, mi is igyekeztünk elfedni az érzéseinket. Ahogy mindketten
mások lettünk, eltávolodtunk egymástól. Más volt a fontos. A menő társaság
része lenni, és ha már azok voltunk, akkor megközelíthetetlennek kellett
lennünk, még egymás számára is. Nem mutathattuk ki az érzéseinket, mert az
gyengeségnek számított volna, és megmutatni a gyengepontodat egyenlő volt az
öngyilkossággal. Kegyetlen világ a gimnázium. Eltaposol, vagy eltaposnak. Talán
már ott elrontottam. Csodáltam Őt titokban azért, hogy bátor és igenis
felvállalja magát. Erős határozott jellem, abszolút kilóg a sorból. Lázadó és
lógós, egy igazi rosszfiú volt. Minden lány szívét megdobogtatta, de aztán
rögtön össze is zúzta. Mert neki nem kell senki. Senki csak én. Ezt tudtam már
akkor is. De nem engedhettem meg magamnak, hogy viszonozzam. A bandám és Ő
ősellenségek voltak. Ő nem bírta azt, hogy beálltunk a sorba, mi pedig azt,
hogy Ő nem. Nem voltam elég erős. Bárcsak az lettem volna.
A középiskola után elmentünk egyetemre. Én orvosira, Ő
jogira. Évekig nem találkoztunk. Nem is lett volna igazán okunk rá, hiszen nem
a legjobb barátként váltunk el egymástól. De mégis… Mégis bennem végig ott
motoszkált a gondolat, hogy hiányzik, hogy kell nekem, vágyom rá, és nem volt
teljes az életem nélküle. Ez persze csak tudat alatt. De nekem fontosabb volt a
karrier, és ennek érdekében el kellett kerülnöm minden olyan tényezőt, ami az
utamba állhat.
Először az ötéves osztálytalálkozón futottunk össze. Alig
beszéltünk, de ha ránéztem, láttam a szemében, hogy emlékszik, emlékszik még a
régi időkre. Talán akkor, ott ő is annyira piszkosul vágyott rám, mint én Őrá.
De ezt már sose tudom meg. Azután a találkozó után, még kevésbé tudtam kiverni
a fejemből. De nem volt ilyesmire időm, építenem kellett a karrierem. Pár év
múlva már egy kórházban dolgoztam. Sebészmedikus voltam. Nagy reményeket fűztek
hozzám a mentoraim. Nagyon gyorsan tanultam, és jó volt a koncentrációm. Minden
problémát remekül kezeltem. Csak a magánéletemet nem tudtam rendezni. Mért nem
tudtam Őt soha elfelejteni? Mindig mindenhol ott volt velem, elkísért az emléke
és nem hagyott nyugodni. Végül is országszerte híres sebész lettem. Az egyik
legjobb szívsebész. Eközben Ő is magasra mászott a ranglétrán. Híres és
hihetetlenül jó ügyész lett. Újság cikkek is szóltak az ügyeiről, amelyeket
persze megnyert. Ő mindig is egy nyertes volt. Ez volt az én vesztem.
Egy nap egy mocskosul gazdag fickó állított be hozzám azzal,
hogy szívátültetésre van szüksége, mert már az utolsókat rúgja, de ő a
legjobbat akarja, nem számít a pénz csak mihamarabb új szívet kapjon. Maffiózó
volt a férfi persze, hisz akinek ma nem számít a pénz az vagy politikus, vagy
maffiózó, vagy is is. A kórház igazgatója is nyomást gyakorolt rám, így
kénytelen voltam beleegyezni. Azonban amikor eljött az idő és elkezdtük a
műtétet, komplikációk léptek fel. Mai napig rejtély miért, de a férfi
elvérzett. Szörnyű érzés volt utána tükörbe nézni, de elintézték, hogy ne
jussak tükörhöz, ugyanis megtámadtak az utcán és jól helybenhagytak. Ha ez még
nem lett volna elég, be is pereltek. És míly véletlen, pont Ő volt az ügyészük.
Nem így szerettem volna vele újra találkozni, mert én tervezem, hogy felhívom,
vagy megkeresem, mert már nem bírtam nélküle és nincs is okom bírni, hisz
felnőtt nő vagyok, aki már a munkájában is elérte, amit akart. De most
közbejött a per, amelyen bár találkoztunk, de mint egymás ellenfelei. Ő
képviselte a vádat ellenem. Ő volt az, aki tönkre tehetett volna, ha akar. De
láttam rajta, hogy nem akart, mégsem volt választása. Ez a munkája, a munkát
pedig nem szabad a magánélettel keverni. Ezt én is tudtam, mégis fájt, hogy
ellenem fordult. Bár én is ellene fordultam. Mindig is ellene voltam, kiskorunk
óta nem álltunk egy oldalon, és ez mind az én hibám, mert ilyen ostoba vagyok,
és menthetetlenül gyenge. De Ő erős. Mindig kiáll amellett, amit hisz.
Meglepetésemre a tárgyalás első napja után felhívott, és megkért menjek el vele
vacsorázni. Nem kellett volna belemennem, de elfogadtam a meghívást. Csodálatos
estét töltöttünk együtt. Rengeteget nevettünk, végre megint együtt, ahogy rég,
végre megint vele. Megbeszéltük azt is, hogy még találkozunk, de nem csak a
tárgyalótetemben. Ez a kettős viszony azonban mindkettőnket kikészített. Én
rettegtem a börtöntől és a maffiózók, azóta is csak szaporodó titkos
fenyegetéseitől, Ő pedig nem tudta engem és az én megmentésem válassza-e, vagy
a szakmai megbecsülését. Az ügyészvér dolgozott benne, jó néhány nehéz percet
hozva ezzel nekem, de akkor láttam rajta, hogy ez neki talán jobban fáj, mint
nekem. Nem akart tönkretenni és ezt a következő titkos vacsoránkon el is
mondta. Akkor láttam először igazán kiborulni. Szenvedett, ahogy én is. Őt is
fenyegették a bűnözők. De én akkor már kész voltam támaszként szolgálni neki. Ő
pedig mindig is készen állt, csak rám várt, hogy végre megérjek a feladatra.
Hát megértem, de sajnos túlkésőn. Már mindenhez túl késő.
Egyre szaporodtak a tárgyalási meghallgatások, és az együtt
töltött kellemes vacsorák alkalma is. Sokmindent megtudtam róla, hogy mi
történt azóta, hogy eljöttünk a gimiből, mi újság otthon, mert én már nagyon
régen jártam otthon. Legutóbb 2 éve karácsonykor. Nem is túl jó a viszonyom a
szüleimmel, egy régi-régi incidens miatt, Őmiatta. De a legfontosabbat is
megtudtam. Nincs barátnője, a középsuli után is csak egy komolyabb kapcsolata
volt, de annak is már több éve vége. Bezzeg nekem… Amíg medikus voltam annyi
kis kalandom volt, hogy meg sem tudom egy kezemen számolni. Egyik sem jelentett
semmit, csak azért voltam velük, hogy elfelejtsem Őt, ami persze nem sikerült.
Aznap este annyira belemelegedtünk a beszélgetésbe, egymás újra megismerésébe,
hogy egy kicsit túl sokat ittunk. Na nem annyit, hogy kiüssük magunkat, de
ahhoz eleget, hogy legyek olyan bátor és felmenjek hozzá.
Amint felértünk a lakásába megkínált egy csésze kávéval,
leültetett magával szemben és csak nézett, miközben ittam. Úgy nézett rám
mintha ott helyben fel tudott volna falni. Egészen sötétek lettek kék íriszei,
bennünk láttam visszatükröződni saját vágyaimat, az Övével keveredve. Ezután
minden olyan gyorsan történt. Amikor felálltam az asztaltól mellém lépett, és
hirtelen, elég nagy hévvel megcsókolt. Ugyanolyan erővel viszonoztam. Testünk
összeforrt a csókban. Teljesen felhevültem. Tudtam, hogy nem szabad és hogy nem
helyes, de akkor már nem tudtam magamnak parancsolni és Ő sem. Bementünk a
hálószobába és lefektetett az ágyra. Csak egy pillanatra hagyta abba a csókot,
hogy rámnézzen, hogy biztos akarom-e. Kicsit bizonytalan voltam, de amit a
szemében láttam, azt a hatalmas vágyat, amit magamban is éreztem, meggyőzött és
nem hezitáltam tovább. Megérezte ő is és folytatta a csókot. Közben puhán
simogatta a pólóm alatt a hasam. Aztán szép lassan elkezdett vetkőztetni. Én
nem voltam ilyen finomkodó. Leráncigáltam róla minden ruhát, és így láthattam
is, mennyire vágyik rám. Elmosolyodtam, és hagytam, had sodorjon magával az ár,
vagyis Ő. Puha csókokkal jutalmaztuk egymás testét. Mintha most csinálnánk
életünkben először, olyan tétovák vagyunk, mégis olyan erősen vágyakozunk
egymásra. Amikor már nem bírtuk tovább, végre egyesült a testünk. A szobát a
nyögéseink töltötték be. Először lassabb tempót vettünk fel, hogy kiélvezhessük
a pillanatokat. Oly gyengéd volt, és mégis annyi gyönyört adott, amit
elképzelni sem lehet. Én, pedig ahogy tudtam, viszonoztam. De egy idő után
mindkettőnkben elszakadt a cérna és már csak az élvezetet hajszoltuk, hogy
végül együtt jussunk el oda, amit földi mennyországnak hívnak. Olyat eddig soha
nem tapasztaltam. Ez a gyönyör semmivel sem érhet fel, de a legjobb, hogy ezt
vele érhettem el. Ez mindent megért. Amikor kipihegtük magunkat, egymásra
mosolyogtunk
-
Szeretlek! – mondta. Elvesztem. – Mindig is
szerettelek! – végleg elvesztem.
-
Én is szeretlek! Mindig is szerettelek! – összemosolyogtunk,
majd egymás karjaiban elaludtunk.
Másnap reggel ott feküdt mellettem, amikor felébredtem.
Elszánt tekintetét látva megijedtem. De ekkor felkelt és azt mondta, kövessem.
Összepakolt bőröndökhöz vezetett. Azt mondta, el kell mennünk. Ő nem fogja
képviselni többé ezeket az állatokat, így viszont nem maradhatunk tovább itt.
Én készen álltam mellette maradni örökké, már a munkám sem érdekelt, mert az
nem éri meg, hogy elhagyjam érte Őt. De az meghatott, hogy ő is képes otthagyni
a munkáját, az eddigi életét miattam. Soha nem hagyom el, ezt akkor
elhatároztam.
Elindultunk a lakásásból, egyenesem a reptérre tartottunk.
Csak akkor vettem észre, hogy nem is reggel van, hanem már alkonyodik. Átaludtam
volna az egész napot? De ekkor semmi sem érdekelt csak ő, és hogy vele lehetek.
Már a taxiban ültünk, mikor valaki hátulról nekiment az autónknak és lesodort
az útról. Elvesztettem az eszméletem, csak arra riadtam fel, amikor a hátamat
valami erősnek csapta valaki. Amint kinyitottam a szemem, láttam, hogy a
maffiózó bandával vagyunk körülvéve. Máris lebuktunk. Akkor ez lenne a vége?
Nem, nem lehet itt vége mikor már épp egymásra találtunk. Ezt gondoltam,
miközben Ő nekitámadott az egyik kisebb csoportnak tőlünk ballra. Annyira
elszánt és gyors volt, hogy meg sem tudtam állítani. Többet leütött és
hihetetlenül ügyesen mozgott, majd elvette az egyik fegyverét és többet lelőtt
közülük. Köpni-nyelni nem tudtak, ahogy én sem. Naná, hogy ez lett a vesztünk,
ugyanis amíg én lefagytam, ők akcióba lendültek és elfogtak engem. Kést
szorítottak a torkomhoz, belém pedig jeges rémület költözött. Azt hittem végem,
de Ő kiszabadított úgy, hogy lelőtte a fogva tartómat. Ekkor az egyik
bőrkabátos fickó ordítva kirontott a többiek közül, fegyverrel a kezében és
rámfogta. Én ostoba pedig megint lefagytam. Oh jó ég, annyira gyáva és
szerencsétlen vagyok. De Ő nem az. Sosem volt az. Mindig kiáll amellett, akit
szeret. Aztán már csak egy nagy dörrenést hallottam, a férfi lőtt és Ő elém
állt. Megvédett a golyótól. Ezután úgy csuklott össze, mint egy rongybaba.
Eltalálták az egyik artériáját. Ömlött belőle a vér. Tudtam, el kéne látnom, de
valami elpattant bennem. Úrrá lett rajtam a bosszúvágy. Elkezdtek ömleni a
könnyeim. Felkaptam a földről kedvesem fegyverét, és mintha profi lennék,
mindegyik mocskot lelőttem. Habozás nélkül.
Ezután odarohantam Hozzá. Alig lélegzett már, de amikor
megérezte, hogy ott vagyok, kinyitotta a szemét. Mérhetetlen szerelemmel nézett
rám, én pedig csak annyit tudtam kérdezni, hogy „Miért? Miért?” Erre ő csak azt
felelte „mert szeretlek, édes”. Ekkor felhörgött, majd szépen lassan elernyedt
a karjaimban a teste. Én pedig a vérében úszva, felzokogtam és mondtam, bár már
későn, hogy „én is szeretlek, nagyon-nagyon szívemből… szerettelek”.
Majd kikapcsolt az agyam. A következő kép, amire emlékszem,
hogy a kórházban vagyok, és egy ágyon fekszem. A szüleim mellettem vannak és
sírnak. Nem hallottam semmit, mert egy új hatalmas érzés kerítette hatalmába az
összes érzékem. Olyan mintha fojtogatnának. Ezzel egy időben pedig kiszaggatnák
a belső szerveim, hogy helyére tonnás köveket tegyenek.
Azóta sem szűnt ez az érzés. Sőt
még erősebb lett. Már teljesen maga alá temettek a kövek. Csak összegömbölyödve
sírok és ordítok a fájdalomtól, az ágyamon, ahogy eszembe jutnak az emlékek
Róla. A csodás gyerekkorunk, amikor még minden tökéletes volt, a sok elpazarolt
külön töltött év, amit akár együtt is tölthettünk volna, de az én hibámból nem
sikerült, mert ez is az én hibám. Csak az utolsó pár hét maradt nekünk, amikor
igazán együtt lehettünk, és az a varázslatos éjszaka, amit Vele töltöttem.
Sosem felejtem el. Emlékszem, és ebbe rokkanok bele szépen lassan. Körülbelül 2
hete vagyok már itthon, és azóta ki sem mozdultam. Csak itt ültem, néztem a
felhőket, amiket régen annyiszor néztünk közösen, és emlékeztem. Mert nekem már
csak ez maradt.
A lelkem fele vele együtt halt meg akkor. Vagy talán az
egész elpusztult. Nem tudom. Csak azt tudom, hogy most teljesen életképtelen vagyok.
Anya többször járt itt azóta. Nem sokat beszéltünk. Neki is fájt. Ő is inkább
egyedül lett volna, ismerem. Ezért megnyugtattam, hogy jól vagyok, csak kell
egy kis idő. Azóta nem is járt itt. Senki sem járt itt. Teljesen egyedül
vagyok. Nincs már senki, aki miatt élhetnék ebben a világban. Ráadásul
gyilkossá váltam…
Felálltam az ágyamról. Megpróbáltam rendbe szedni magam,
kevés sikerrel. Majd meggondoltam magam, és egy hirtelen ötlettől vezérelve,
kimentem levegőzni az erkélyemre. Láttam az egész várost. Éppen este volt.
Gyönyörűek voltak a fények. Ő is szerette nézni a városi fényeket.
Elmosolyodtam erre az emlékre. Kihajoltam a korlát peremén túl, hogy jobban
lássak. Ekkor megfogant bennem az elhatározás, és felmásztam a korlátra.
Eleredtek a könnyeim. Üvöltöttem egy utolsót, majd levetettem magam. Anyámék
egyszerre mindkét gyermeküket elvesztik, és egymás miatt halnak meg, de ezt
jobb, ha nem tudják. Tőlem már biztos nem tudják meg.
- Várj meg szerelmem, megyek utánad, édes bátyám – mondtam
utolsó szavaimat Neki címezve.
Írta: Yoru
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése