Remélem, azért még szerettek egy kicsit! :D Cserébe igyekeztem írni egy történetet nektek. Ami, ismét a Jedwardről szól! Remélem tetszeni fog! Jó olvasást!
Pussza:
Lizee76
Ihlető dolog:
Amikor először kaptam meg figyelő tekintetét még én
is rajongó voltam. Azon a napon egyszerűen nem lehetett lemosni arcomról a
mosolyt, mert teljesen elvarázsolt. Gyönyörű zöld szemeiben láttam az aggódást,
amikor egy óvatlan pillanatban egy másik rajongó fellökött. Akkor még a tömeg szélén
álltam, de ő még is észrevett engem és azonnal a segítségemre sietett. A kis
csoport körénk gyűlt, amíg elém guggolva érdeklődött, hogy létem felől. Azt
hittem menten meghalok, úgy éreztem, hogy teljesen leégtem előtte a
bénaságommal, de ő kedvesen beszélt velem és lágyan mosolygott. Akkor és ott a
boldogság elemi erővel támadta lelkemet és nem tudtam vigyorgás nélkül
megállni. Soha nem gondoltam volna, hogy ő is észrevehet engem. Nem gondoltam,
hogy egyáltalán valaki felfigyel rám életemben. Engedtem, hogy az a különleges
hatás úrrá legyen rajtam és a pillangók szinte azonnal mozogni kezdtek gyomromban.
Nem meglepődve vettem tudomásul, hogy az összes vér a fejembe száll, hiszen
éreztem, ahogy ereimben elemi erővel kezdett zubogni. Biztos voltam benne, hogy
ha most felemelném a kezem, akkor remegne, az elfojtott örömtől. Nem tudtam mit
tegyek és zavaromban lehajtottam a fejem. Gyengéden állam alá nyúlt és
kényszerített, hogy zöld íriszében elvesszek. A maradék erőm is elpárolgott,
nem tudtam ellenkezni, de nem is akartam. Olyan volt nekem, mint madárnak a
repülés. Képes vagyok nélküle élni, de teljesen összetör a hiánya. Kedvesen
felsegített és készített pár képet velem. A nálam lévő papírt is alá
firkantotta, majd elköszönt és tovább lépett az emberekhez.
Hirtelen olyan hiányérzetem támadt, amit nem tudok
megmagyarázni. Nehéz volt elviselni, hogy csillogó szemei nem vigyáznak rám,
hogy puha ujjai nem érintik államat. Hirtelen teljesen üresnek éreztem magam és
még elveszettebbnek, mint valaha. Csak egy kósza gondolat voltam a fejében és
biztos voltam benne, hogy amint távozik, teljesen megfeledkezik rólam, mintha
soha nem is léteztem volna. Csak álltam ott megsemmisülve és vártam a csodát,
de ő közben egyre távolodott. Nem tudtam megmozdulni a hirtelen belém szúrt tőr
miatt. Csak néztem, ahogy egyre messzebb kerül tőlem és közben jó kedvűen
társalog a többi rajongóval.
A legváratlanabb pillanatban forgolódni kezdett maga
körül, de mintha nem találta volna, amit keres. Csalódottan kezdtem a földet
pásztázni, gondolván a telefonját vagy egyéb holmiját hagyta el, de nem láttam
sehol, semmit. Lassan visszaemeltem tekintetem rá és ezer wattos mosolyával
találtam szembe magam. Nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak vissza rá.
Valami különös oknál fogva mindig is így hatottak rám az emberek érzelmei.
Lágyan intett, hogy menjek oda hozzá és robot módra indultam el. Mintha csak
parancsszóra cselekedtem volna, megálltam előtte és arcát kezdtem vizsgálni.
Nem értettem mit akarhat tőlem.
- Már azt hittem, hogy eltűntél! – vigyorog továbbra
is és már nekem is a fülemig ér a szám. – Gyere! – ragadta meg a kezem és
húzott magával. A többiek csak döbbenten álltak, amíg ő az autóhoz vitt és
beültetett. Még iker testvére és menedzsere is hüledezve nézték a fiú akcióját.
- Hol laksz? – kérdezi kedvesen. – Haza viszünk!
Nehogy megint valami történjen veled. – jelenti ki vidáman, mire minden ember
rám szegezi a tekintetét a kocsiban. Látom szemükben a kérdést, hogy ki lehet
ez a lány, hogy ilyen figyelmet kap, de nem szólnak egy szót sem. Nem próbálják
megérteni a viselkedését, talán már ismerik, hogy nem lehet. Vagy csak akkor
szeretnének vele beszélni, ha én már nem leszek itt.
Gyorsan elmondtam a sofőrnek a címet és már útnak is
indultunk. Az egyes klón még mindig a kezemet szorongatta, de az ablakon
nézelődött kifelé. A többiek utánozták tettét, de látszott rajtuk, hogy elég
erősen koncentrálniuk kell, nehogy azonnal kérdőre vonják. Azaz érzésem támadt,
hogy jobb, ha én is csatlakozom hozzájuk és a már jól ismert város épületeit
fixíroztam.
Sajnos az út hamarabb véget ért, mint gondoltam és
nehezen vettem tudomásul, hogy most búcsúzni kéne. A szőke hercegem kiszállt,
hogy ki tudjon engedni és még kaptam egy utolsó ölelést.
- Vigyázz magadra! – suttogja a fülembe, majd visszaszáll
az autóba. Az ablakot azonnal leengedi és becsukja az ajtót.
- Pápá! -
kiabálja még vissza az induló autóból és integetni kezd. Motorikusan intek
vissza, majd fájó szívvel indulok az ajtó felé.
Ez volt az első találkozom vele és egyben az utolsó
is. Soha többé nem láttam, de ha csak rá gondolok, az érzések visszatalálnak
szívembe. A gyönyörű zöld szemei, a puha ujjai, a lágy hang és a kedves szavak
nap, mint nap hatalmukba kerítenek. Még mindig érzem az idegesen röpködő
pillangókat a hasamban, ha elolvasok egy megjegyzést valamelyik közösségi
oldalon tőle. Ugyan olyan szerelmesen és elalélva tekintek egy fénykép szemébe,
mint akkor az élőbe. Egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből, még mindig ugyan
azt a hatást éri el nálam. Remeg kezem és lábam. És üressé válok, amikor
rájövök, soha többé nem látom.
- És nagymama, ő soha nem keresett? – kérdezi az
ölemben ülő kis unokám.
- Nem keresett. De most már irány az ágy, Amy! –
küldöm lefeküdni. Végig nézem, ahogy elhelyezkedik az ágyban, majd gondolataim
elkalandoznak, hogy mennyire szereti a romantikus meséket, mint én annak
idején. Lassan hallom egyenletes szuszogását és ajtaját halkan behajtva ott hagyom
egyedül.
- Mindig ezzel a mesével tömöd a fejét. – ölelt át
kedvenc zöld szemű hercegem.
- Hamarosan elmondom neki a továbbiakat is, de az
még nem neki való. – hunyom le szemeimet és beszívom régóta ismert illatát. És
szívemben újra azok az érzések tolonganak, amik akkor huszonöt évvel ezelőtt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése