Tehát elmesélem, hogy én hogyan képzelem el ezt...DE inkább a történetet olvassátok el! :D
Jóolvasást! Pussza
Ihlet adó:
„When you see
me, My heart beat fast
But you are
not here, I’m so sad.
Thank you
everything and I love you, man.”
Az éjszaka
sötét volt és félelmetes, de én ilyenkor tartok hazafelé. Sajnos a főnököm nem
érti meg, hogy ilyenkor már nincs buszom, a taxi meg túl drága lenne. Sétálnom
kell és mind ezt az egyik legrosszabb környéken át.
Egy sötét,
utcai lámpák nélküli sikátorhoz értem, hallottam, ahogy zörög valami benn, ezért
gyorsabbra vettem a tempómat, ami már így is szinte futásnak volt nevezhető.
Nem néztem fel, amikor egy srácokból álló tömeg közelébe értem. Hangjuk mély
volt és reszelős, nem tudtam mit kéne tennem, csak el akartam onnan minél
gyorsabban tűnni.
- Héj,
kislány! Hova sietsz ennyire?
- Gyere,
bulizz velünk egy kicsit!
- Ígérjük,
hogy nem teszünk semmit, amit ne élveznél!
- Na, kis
lány, ne kéresd magad! – kiabáltak utánam, de még csak levegőt sem vettem
ijedtemben.
- Ne siess
annyira! – állt hirtelen elém az egyik.
- Én, én, én
nem akarom. – dadogtam félelmemben. Miért kell nekik megtalálniuk engem?
Emlékszem a
hűvös nyári éjszakára, a rövid szoknyám túl sok hideget engedett be és libabőrös
lettem. Mindegyikből a szúrós pia szag áramlott az orromba, szinte megfojtott.
A halvány holdfényben minden sokkal ijesztőbbé és horrorisztikusabbá vált.
Egyszerűen minden érzékszervem szuper érzékennyé vált. Ahogy érdes ujjaik a bőrömhöz értek, rekedtes
suttogásba kezdtek a fülemnél és a falnak taszítottak. Kezem nem szabadulhatott
erős karjaik közül, de utolsó erőmmel is küzdöttem ellenük. A gyenge fény
viszonyok között is láttam, ahogy egyetlen egy marad előttem, villogó fehér fogsorával.
Úgy vigyorgott, akár egy vicsorgó kutya. Orrán összeráncolódott a bőr és hegyes
fogai élesnek tűntek, akár egy farkasé. Féltem, nagyon féltem azon az éjszakán.
- Gyere cica,
csak játszunk egy kicsit. – mormolta a torkomba, amit közben csókolgatni
kezdett. Könnyeim olyan erővel törtek fel szememből, hogy szinte csípték azt.
Nem tudtam mást tenni, az összes energiámat felhasználtam, hogy megpróbáljam
eltolni magamtól, de nem sikerült.
Kisebb
terpeszbe állt és keze a szoknyám alá csusszant. Ismeretlen erő lett rajtam
úrrá és ismét védekezni kezdtem.
- ÁÚ! –
lépett egyet hátrébb, amikor sikeresen sípcsonton rúgtam, de ez csak még jobban
feldühítette és a nyakamnál fogva a levegőbe emelt.
- Te kis
ribanc! Mit képzelsz magadról? Durván szereted? Hát tőlem azt is megkaphatod! –
tartott neki a falnak, hogy könnyebben foghasson a magasban. Kezei vasmarok
szerűen zárultak a nyakam köré. Éreztem, ahogy légcsövemet egyre kisebbre
nyomja össze és lassan nem kaptam levegőt. Erőtlenül nyitottam nagyra a számat,
hogy oxigénért kapkodjak, de a tüdőm még így sem telt meg vele. Szemeim egyre
nagyobbra nyíltak és éreztem, hogy az erek sorban pattannak el benne az
erőlködéstől. Már a könnyeim sem tudtak kifolyni, teljesen elapadtak. Nem
maradt más csak az üres kapálózás és esélytelen küzdés a levegőért, amely oly
fontos az emberi szervezet számára.
Lábaim önkéntelenül
adták meg magukat, amikor ismét a földhöz értek. Gyenge tüdőm kapkodva fogadta
be a szükséges oxigént, amely már annyira hiányzott. Becsuktam a szemem, amikor
ismét felhúzott a kezemnél fogva. Minden erőmet arra összpontosítottam, hogy
ismét elég oxigénnel töltött vörösvértestek jussanak az agyamba. Ha kinyitom a
szemem, akkor csak a forgó világgal és az ő metsző szemeivel találtam volna
szemben magam. Az pedig rosszabb lett volna mindennél.
- Kérlek,
hagyj békén! Nem fogok soha többet ilyet csinálni, csak kérlek, engedj el! – könyörögtem
neki, amikor ismét megtaláltam a hangom. Megvető kacajára kénytelen voltam
felkapni a fejem. Hogy lehet valaki ennyire gonosz?
- Csak nem
képzeled, hogy most, amikor kezdem igazán jól érezni magam, elengedlek? Ne is
számíts rá! Még csak most kezdődik a kalandunk, te kis vadmacska! – nem tudom
elhinni, hogy ennyire visszataszítóan hangozhatnak ezek a szavak valakinek a
szájából.
- Így már
sokkal jobb! – nevetett ördögien, amikor megszabadított a bugyimtól. Már akkor
mocskosnak és szajhának éreztem magam, pedig tudtam, hogy ezt nem én akartam.
Miért éppen velem kell, hogy megtörténjen ez?
Keze lassan
haladt felfelé a combomon, mire összezártam őket, de egyetlen mozdulattal
szétfeszítette őket és megtörte minden ellenállásom. Ujjai folytatták útjukat,
majd megtalálták csiklómat, amely a sötét és a félelem hatására már annyira
érzékeny volt. Nem élveztem, amit művelt, inkább kényelmetlen volt. Ismét
erősen összeszorítottam a szemem, ezzel próbáltam kizárni őt, de a
sikertelenség által könnyeim ismét megtalálták oly ismerős útjukat. Egyetlen
ujját bevezette testembe, amitől fájdalmasan felszisszentem.
Másodpercek
töredéke alatt kerültem a földre. Vajon azért lökött el, mert el akar engedni?
A válasz még nem érkezett meg, de szemeimet egyszerűen nem tudtam rá venni,
hogy kinyíljanak. Dermedten vártam, hogy mi fog velem történni, majd halk
testetlen hangokat hallottam. Nem tudtam, hogy a fickóval vannak, vagy ellene,
de fel sem fogtam igazán.
Két kéz
húzott magához hátulról, ami annyira megrémített, hogy ismét, legvégső erőmet
is bevetve, kapálózni kezdtem.
- Shhhh!
Nyisd ki a szemed, nem akarunk bántani. Segítünk neked! - hangja megnyugtató és
gyengéd volt. Nem olyan, mint a többi itt élő elfajzott emberé. Lassan
kinyitottam a szemem és amennyire tudtam felé fordítottam a fejemet, hogy
lássam őt. Tekintetemre gyengéd mosollyal válaszolt és zöld szemeit enyémekbe
fúrta. Annyi szeretet és gondoskodás gyűlt össze abban a szempárban, hogy nem
tudtam elszakadni tőle. Talán percek, órák teltek el így, amikor szitkozódást
hallottam és ezért fejemet a dulakodás felé fordítottam. Még a szemem sarkából
láttam, ahogy a szőke srác követi a példámat.
Meglepődtem,
amikor magammal szemben szintén őt láttam meg és tekintetem ismét az engem
átkaroló fiúra tévedt. Úgy tett, mintha észre sem vette volna, hogy elemzem,
minden figyelmét lekötötte ikertestvére verekedése. Pont akkor fordítottam
vissza a fejem, amikor a másik szőke herceg behúzott egyet az engem megtámadó
fickónak. Minden egyes porcikám remegni kezdett, a sokktól vagy a hidegtől már
nem tudom, de nem emlékezhet mindenre ugyebár az ember.
- Fázol? –
húzódott el egy pillanatra tőlem és levette a pulcsiját, majd belebújtatott
engem. Jól eső meleg járta át a testem és a felsőnek pont olyan illata volt,
mint a megmentőmnek. Valami különös nyugodtság érzés kerített hatalmába, majd
teljesen elsötétült a világ.
- Nem
kellett volna ezt tennetek. Elboldogult volna ez a lány, ez biztos. – hallottam
egy női hangot, de nem tudtam kinyitni a szemem. Annyira akartam, de képtelen
voltam rá.
- Anya, szét
szedte volna azaz állat. Nem tudott volna megbirkózni vele, hiszen így is az
összes erejét felhasználta a védekezésre. – ez ő volt, bárhol felismerem a
megmentőm hangját. Annyira szeretném még egyszer látni és érezni az illatát,
ami annyira megnyugtat. Szükségem van rá, de hiába próbálom, nem nyílik ki a
szemem és a kezem sem mozdul meg. Miért nem akarnak engedelmeskedni az izmaim?
Mi történik velem?
- Akkor sem
nektek kellett volna meg mentenetek. Miért akartatok hősöket játszani? Ti is
megsérülhettetek volna komolyabban. – panaszkodott tovább az anyukája. Bárcsak
köszönetet mondhatnék neki, hogy ilyen fiúkat szült, de a szám sem akar
szavakat formálni, pedig annyira próbálom.
Egy ajtó
csapódást hallottam, majd síri csend lett a szobában. Mi ez? Egyedül hagytak?
Ne, ezt nem tehetik meg velem! Nagyon félek! Kérlek, ne csináljátok ezt!
Szükségem van rád!
Mintha csak
parancsszóra tennék, megfeszültek az izmaim. A szemem szinte azonnal kipattant,
majd felugrottam az ágyban és összegömbölyödve sírni kezdtem. Nem hittem el,
hogy képes volt magamra hagyni egy ilyen eset után. Miért nem lehet itt velem?
Miért nem vigyáz most is rám? Hát nem tudja, hogy szükségem van rá?
- Shhh!
Nyugalom itt vagyok, nem történhet veled semmi rossz. – húzott magához
gyengéden, alig mertem felpillantani rá.
- Te nem
mentél el? – szipogtam a vállába.
- Nem, itt
voltam veled végig. Nem fogom hagyni, hogy megint bántsanak. – szorított magához,
akár egy plüss medvét. Beszippantottam édes illatát, éreztem, ahogy puha ujjai
a hátamon járkálnak fel-le és hangja mindvégig nyugtatóként csengett. Lassan
éreztem, ahogy testem ellazul ölelésében és pilláim vészesen csukódni kezdtek.
Belepillantottam zöld íriszébe, hogy örökre magamba zárjam tekintetét.
- Nem megyek
sehova. Itt maradok veled. Pihenj! – szavainak szinte azonnal engedelmeskedtem
és lecsuktam szemeimet. Még éreztem, ahogy gyengéden elfektet az ágyon, majd
ismét a sötétség megnyugtató barlangjába húzódtam vissza.
Azt mondták,
azon az éjjelen többször is felriadtam különböző rémálmokból, de nekem egyik
sem maradt meg. De már nem is agyalok ezen, hiszen két éve történt meg az
egész. Most is csak azért elevenítem fel magamban a dolgokat, hogy elmeséljem
nektek. Hiszen joga van mindenkinek tudni, hogy mi történt velem akkor.
- Amy! Már
megint ezt írod? – karolta át a vállamat hátulról és megpuszilta a hajamat. Még
mindig olyan gondoskodó és figyelmes velem, mint azon a napon.
- Tudod,
azért írom le, hogy mások ne menjenek haza olyan késő este. Nem kell
mindenkinek a saját bőrén megtapasztalni ezt a dolgot. Nekem is nehezemre esett
tovább lépni. – fogalmaztam meg gondolataimat és megfordultam karjaiban.
Gyengéd csókot adtam az ajkaira, de ő szinte azonnal szenvedélyessé
változtatta. Annyira szerettem őt még mindig. És tényleg itt van mellettem és
nem hagy el, vigyázz rám, akár régen. Igen, azt hiszem kijelenthetem, hogy
szerelmes lettem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése