A Kedves

Sziasztok! Itt egy újabb történet, immáron Yoru tollából! :D Köszönjétek szépen meg neki! :D

A Kedves

Csak ültem az ágyon magam elé bámulva. Mit csináltam rosszul? Mit kellett volna másképp tennem? Mert biztos vagyok benne, hogy az egész az én hibám. Valószínűleg mindent, az elejétől kezdve.

Elnézek jobbra. Meglátom a közös képünket, mellette az oly annyira imádott órájával. Elerednek a könnyeim. Megállíthatatlanul folynak. Nem tudom visszafogni magam, feltör belőlem a napok óta elfojtott fájdalom, és egy hatalmasat üvöltök. Lefekszem az ágyra, majd összegömbölyödök amilyen szorosan csak tudok, mert félek, másképp szétesnék, vagy összemorzsolódnék a rám nehezedő hatalmas súly miatt. Ez a súly, az Ő elvesztése. Végleg elvesztettem, Őt. Az egyetlen igazi szerelmem. Milyen ostoba is voltam. Pedig régen milyen egyszerű volt minden.

Elterveztük már 10 éves korunkban, hogy ha felnövünk, összeházasodunk. Mindenki csak mosolygott rajtunk „gyerekek” mondták. Azt hitték nem lesz belőle semmi, de mi tudtuk, már akkor, hogy egymásnak rendelt minket az ég. Sokszor aludtunk együtt, közös álmokat szőttünk, kitaláltuk a másik gondolatát. Minden szabad percünket együtt töltöttük. Persze a szülők egy idő után már nem nézték jó szemmel, hogy ennyire szoros a kapcsolatunk és teljesen más természetű, mint amilyen természetesen. Később, amikor már 12 évesek voltunk, együtt döntöttük el, hová megyünk majd gimibe. Egy hatosztályosba mentünk, és még egy osztályba is kerültünk. Persze ahogy kamaszodtunk, mi is igyekeztünk elfedni az érzéseinket. Ahogy mindketten mások lettünk, eltávolodtunk egymástól. Más volt a fontos. A menő társaság része lenni, és ha már azok voltunk, akkor megközelíthetetlennek kellett lennünk, még egymás számára is. Nem mutathattuk ki az érzéseinket, mert az gyengeségnek számított volna, és megmutatni a gyengepontodat egyenlő volt az öngyilkossággal. Kegyetlen világ a gimnázium. Eltaposol, vagy eltaposnak. Talán már ott elrontottam. Csodáltam Őt titokban azért, hogy bátor és igenis felvállalja magát. Erős határozott jellem, abszolút kilóg a sorból. Lázadó és lógós, egy igazi rosszfiú volt. Minden lány szívét megdobogtatta, de aztán rögtön össze is zúzta. Mert neki nem kell senki. Senki csak én. Ezt tudtam már akkor is. De nem engedhettem meg magamnak, hogy viszonozzam. A bandám és Ő ősellenségek voltak. Ő nem bírta azt, hogy beálltunk a sorba, mi pedig azt, hogy Ő nem. Nem voltam elég erős. Bárcsak az lettem volna.

A középiskola után elmentünk egyetemre. Én orvosira, Ő jogira. Évekig nem találkoztunk. Nem is lett volna igazán okunk rá, hiszen nem a legjobb barátként váltunk el egymástól. De mégis… Mégis bennem végig ott motoszkált a gondolat, hogy hiányzik, hogy kell nekem, vágyom rá, és nem volt teljes az életem nélküle. Ez persze csak tudat alatt. De nekem fontosabb volt a karrier, és ennek érdekében el kellett kerülnöm minden olyan tényezőt, ami az utamba állhat.

Először az ötéves osztálytalálkozón futottunk össze. Alig beszéltünk, de ha ránéztem, láttam a szemében, hogy emlékszik, emlékszik még a régi időkre. Talán akkor, ott ő is annyira piszkosul vágyott rám, mint én Őrá. De ezt már sose tudom meg. Azután a találkozó után, még kevésbé tudtam kiverni a fejemből. De nem volt ilyesmire időm, építenem kellett a karrierem. Pár év múlva már egy kórházban dolgoztam. Sebészmedikus voltam. Nagy reményeket fűztek hozzám a mentoraim. Nagyon gyorsan tanultam, és jó volt a koncentrációm. Minden problémát remekül kezeltem. Csak a magánéletemet nem tudtam rendezni. Mért nem tudtam Őt soha elfelejteni? Mindig mindenhol ott volt velem, elkísért az emléke és nem hagyott nyugodni. Végül is országszerte híres sebész lettem. Az egyik legjobb szívsebész. Eközben Ő is magasra mászott a ranglétrán. Híres és hihetetlenül jó ügyész lett. Újság cikkek is szóltak az ügyeiről, amelyeket persze megnyert. Ő mindig is egy nyertes volt. Ez volt az én vesztem.

Egy nap egy mocskosul gazdag fickó állított be hozzám azzal, hogy szívátültetésre van szüksége, mert már az utolsókat rúgja, de ő a legjobbat akarja, nem számít a pénz csak mihamarabb új szívet kapjon. Maffiózó volt a férfi persze, hisz akinek ma nem számít a pénz az vagy politikus, vagy maffiózó, vagy is is. A kórház igazgatója is nyomást gyakorolt rám, így kénytelen voltam beleegyezni. Azonban amikor eljött az idő és elkezdtük a műtétet, komplikációk léptek fel. Mai napig rejtély miért, de a férfi elvérzett. Szörnyű érzés volt utána tükörbe nézni, de elintézték, hogy ne jussak tükörhöz, ugyanis megtámadtak az utcán és jól helybenhagytak. Ha ez még nem lett volna elég, be is pereltek. És míly véletlen, pont Ő volt az ügyészük. Nem így szerettem volna vele újra találkozni, mert én tervezem, hogy felhívom, vagy megkeresem, mert már nem bírtam nélküle és nincs is okom bírni, hisz felnőtt nő vagyok, aki már a munkájában is elérte, amit akart. De most közbejött a per, amelyen bár találkoztunk, de mint egymás ellenfelei. Ő képviselte a vádat ellenem. Ő volt az, aki tönkre tehetett volna, ha akar. De láttam rajta, hogy nem akart, mégsem volt választása. Ez a munkája, a munkát pedig nem szabad a magánélettel keverni. Ezt én is tudtam, mégis fájt, hogy ellenem fordult. Bár én is ellene fordultam. Mindig is ellene voltam, kiskorunk óta nem álltunk egy oldalon, és ez mind az én hibám, mert ilyen ostoba vagyok, és menthetetlenül gyenge. De Ő erős. Mindig kiáll amellett, amit hisz. Meglepetésemre a tárgyalás első napja után felhívott, és megkért menjek el vele vacsorázni. Nem kellett volna belemennem, de elfogadtam a meghívást. Csodálatos estét töltöttünk együtt. Rengeteget nevettünk, végre megint együtt, ahogy rég, végre megint vele. Megbeszéltük azt is, hogy még találkozunk, de nem csak a tárgyalótetemben. Ez a kettős viszony azonban mindkettőnket kikészített. Én rettegtem a börtöntől és a maffiózók, azóta is csak szaporodó titkos fenyegetéseitől, Ő pedig nem tudta engem és az én megmentésem válassza-e, vagy a szakmai megbecsülését. Az ügyészvér dolgozott benne, jó néhány nehéz percet hozva ezzel nekem, de akkor láttam rajta, hogy ez neki talán jobban fáj, mint nekem. Nem akart tönkretenni és ezt a következő titkos vacsoránkon el is mondta. Akkor láttam először igazán kiborulni. Szenvedett, ahogy én is. Őt is fenyegették a bűnözők. De én akkor már kész voltam támaszként szolgálni neki. Ő pedig mindig is készen állt, csak rám várt, hogy végre megérjek a feladatra. Hát megértem, de sajnos túlkésőn. Már mindenhez túl késő.

Egyre szaporodtak a tárgyalási meghallgatások, és az együtt töltött kellemes vacsorák alkalma is. Sokmindent megtudtam róla, hogy mi történt azóta, hogy eljöttünk a gimiből, mi újság otthon, mert én már nagyon régen jártam otthon. Legutóbb 2 éve karácsonykor. Nem is túl jó a viszonyom a szüleimmel, egy régi-régi incidens miatt, Őmiatta. De a legfontosabbat is megtudtam. Nincs barátnője, a középsuli után is csak egy komolyabb kapcsolata volt, de annak is már több éve vége. Bezzeg nekem… Amíg medikus voltam annyi kis kalandom volt, hogy meg sem tudom egy kezemen számolni. Egyik sem jelentett semmit, csak azért voltam velük, hogy elfelejtsem Őt, ami persze nem sikerült. Aznap este annyira belemelegedtünk a beszélgetésbe, egymás újra megismerésébe, hogy egy kicsit túl sokat ittunk. Na nem annyit, hogy kiüssük magunkat, de ahhoz eleget, hogy legyek olyan bátor és felmenjek hozzá.

Amint felértünk a lakásába megkínált egy csésze kávéval, leültetett magával szemben és csak nézett, miközben ittam. Úgy nézett rám mintha ott helyben fel tudott volna falni. Egészen sötétek lettek kék íriszei, bennünk láttam visszatükröződni saját vágyaimat, az Övével keveredve. Ezután minden olyan gyorsan történt. Amikor felálltam az asztaltól mellém lépett, és hirtelen, elég nagy hévvel megcsókolt. Ugyanolyan erővel viszonoztam. Testünk összeforrt a csókban. Teljesen felhevültem. Tudtam, hogy nem szabad és hogy nem helyes, de akkor már nem tudtam magamnak parancsolni és Ő sem. Bementünk a hálószobába és lefektetett az ágyra. Csak egy pillanatra hagyta abba a csókot, hogy rámnézzen, hogy biztos akarom-e. Kicsit bizonytalan voltam, de amit a szemében láttam, azt a hatalmas vágyat, amit magamban is éreztem, meggyőzött és nem hezitáltam tovább. Megérezte ő is és folytatta a csókot. Közben puhán simogatta a pólóm alatt a hasam. Aztán szép lassan elkezdett vetkőztetni. Én nem voltam ilyen finomkodó. Leráncigáltam róla minden ruhát, és így láthattam is, mennyire vágyik rám. Elmosolyodtam, és hagytam, had sodorjon magával az ár, vagyis Ő. Puha csókokkal jutalmaztuk egymás testét. Mintha most csinálnánk életünkben először, olyan tétovák vagyunk, mégis olyan erősen vágyakozunk egymásra. Amikor már nem bírtuk tovább, végre egyesült a testünk. A szobát a nyögéseink töltötték be. Először lassabb tempót vettünk fel, hogy kiélvezhessük a pillanatokat. Oly gyengéd volt, és mégis annyi gyönyört adott, amit elképzelni sem lehet. Én, pedig ahogy tudtam, viszonoztam. De egy idő után mindkettőnkben elszakadt a cérna és már csak az élvezetet hajszoltuk, hogy végül együtt jussunk el oda, amit földi mennyországnak hívnak. Olyat eddig soha nem tapasztaltam. Ez a gyönyör semmivel sem érhet fel, de a legjobb, hogy ezt vele érhettem el. Ez mindent megért. Amikor kipihegtük magunkat, egymásra mosolyogtunk

-          Szeretlek! – mondta. Elvesztem. – Mindig is szerettelek! – végleg elvesztem.

-          Én is szeretlek! Mindig is szerettelek! – összemosolyogtunk, majd egymás karjaiban elaludtunk.

Másnap reggel ott feküdt mellettem, amikor felébredtem. Elszánt tekintetét látva megijedtem. De ekkor felkelt és azt mondta, kövessem. Összepakolt bőröndökhöz vezetett. Azt mondta, el kell mennünk. Ő nem fogja képviselni többé ezeket az állatokat, így viszont nem maradhatunk tovább itt. Én készen álltam mellette maradni örökké, már a munkám sem érdekelt, mert az nem éri meg, hogy elhagyjam érte Őt. De az meghatott, hogy ő is képes otthagyni a munkáját, az eddigi életét miattam. Soha nem hagyom el, ezt akkor elhatároztam.

Elindultunk a lakásásból, egyenesem a reptérre tartottunk. Csak akkor vettem észre, hogy nem is reggel van, hanem már alkonyodik. Átaludtam volna az egész napot? De ekkor semmi sem érdekelt csak ő, és hogy vele lehetek. Már a taxiban ültünk, mikor valaki hátulról nekiment az autónknak és lesodort az útról. Elvesztettem az eszméletem, csak arra riadtam fel, amikor a hátamat valami erősnek csapta valaki. Amint kinyitottam a szemem, láttam, hogy a maffiózó bandával vagyunk körülvéve. Máris lebuktunk. Akkor ez lenne a vége? Nem, nem lehet itt vége mikor már épp egymásra találtunk. Ezt gondoltam, miközben Ő nekitámadott az egyik kisebb csoportnak tőlünk ballra. Annyira elszánt és gyors volt, hogy meg sem tudtam állítani. Többet leütött és hihetetlenül ügyesen mozgott, majd elvette az egyik fegyverét és többet lelőtt közülük. Köpni-nyelni nem tudtak, ahogy én sem. Naná, hogy ez lett a vesztünk, ugyanis amíg én lefagytam, ők akcióba lendültek és elfogtak engem. Kést szorítottak a torkomhoz, belém pedig jeges rémület költözött. Azt hittem végem, de Ő kiszabadított úgy, hogy lelőtte a fogva tartómat. Ekkor az egyik bőrkabátos fickó ordítva kirontott a többiek közül, fegyverrel a kezében és rámfogta. Én ostoba pedig megint lefagytam. Oh jó ég, annyira gyáva és szerencsétlen vagyok. De Ő nem az. Sosem volt az. Mindig kiáll amellett, akit szeret. Aztán már csak egy nagy dörrenést hallottam, a férfi lőtt és Ő elém állt. Megvédett a golyótól. Ezután úgy csuklott össze, mint egy rongybaba. Eltalálták az egyik artériáját. Ömlött belőle a vér. Tudtam, el kéne látnom, de valami elpattant bennem. Úrrá lett rajtam a bosszúvágy. Elkezdtek ömleni a könnyeim. Felkaptam a földről kedvesem fegyverét, és mintha profi lennék, mindegyik mocskot lelőttem. Habozás nélkül.

Ezután odarohantam Hozzá. Alig lélegzett már, de amikor megérezte, hogy ott vagyok, kinyitotta a szemét. Mérhetetlen szerelemmel nézett rám, én pedig csak annyit tudtam kérdezni, hogy „Miért? Miért?” Erre ő csak azt felelte „mert szeretlek, édes”. Ekkor felhörgött, majd szépen lassan elernyedt a karjaimban a teste. Én pedig a vérében úszva, felzokogtam és mondtam, bár már későn, hogy „én is szeretlek, nagyon-nagyon szívemből… szerettelek”.

Majd kikapcsolt az agyam. A következő kép, amire emlékszem, hogy a kórházban vagyok, és egy ágyon fekszem. A szüleim mellettem vannak és sírnak. Nem hallottam semmit, mert egy új hatalmas érzés kerítette hatalmába az összes érzékem. Olyan mintha fojtogatnának. Ezzel egy időben pedig kiszaggatnák a belső szerveim, hogy helyére tonnás köveket tegyenek.

Azóta sem szűnt ez az érzés. Sőt még erősebb lett. Már teljesen maga alá temettek a kövek. Csak összegömbölyödve sírok és ordítok a fájdalomtól, az ágyamon, ahogy eszembe jutnak az emlékek Róla. A csodás gyerekkorunk, amikor még minden tökéletes volt, a sok elpazarolt külön töltött év, amit akár együtt is tölthettünk volna, de az én hibámból nem sikerült, mert ez is az én hibám. Csak az utolsó pár hét maradt nekünk, amikor igazán együtt lehettünk, és az a varázslatos éjszaka, amit Vele töltöttem. Sosem felejtem el. Emlékszem, és ebbe rokkanok bele szépen lassan. Körülbelül 2 hete vagyok már itthon, és azóta ki sem mozdultam. Csak itt ültem, néztem a felhőket, amiket régen annyiszor néztünk közösen, és emlékeztem. Mert nekem már csak ez maradt.

A lelkem fele vele együtt halt meg akkor. Vagy talán az egész elpusztult. Nem tudom. Csak azt tudom, hogy most teljesen életképtelen vagyok. Anya többször járt itt azóta. Nem sokat beszéltünk. Neki is fájt. Ő is inkább egyedül lett volna, ismerem. Ezért megnyugtattam, hogy jól vagyok, csak kell egy kis idő. Azóta nem is járt itt. Senki sem járt itt. Teljesen egyedül vagyok. Nincs már senki, aki miatt élhetnék ebben a világban. Ráadásul gyilkossá váltam…

Felálltam az ágyamról. Megpróbáltam rendbe szedni magam, kevés sikerrel. Majd meggondoltam magam, és egy hirtelen ötlettől vezérelve, kimentem levegőzni az erkélyemre. Láttam az egész várost. Éppen este volt. Gyönyörűek voltak a fények. Ő is szerette nézni a városi fényeket. Elmosolyodtam erre az emlékre. Kihajoltam a korlát peremén túl, hogy jobban lássak. Ekkor megfogant bennem az elhatározás, és felmásztam a korlátra. Eleredtek a könnyeim. Üvöltöttem egy utolsót, majd levetettem magam. Anyámék egyszerre mindkét gyermeküket elvesztik, és egymás miatt halnak meg, de ezt jobb, ha nem tudják. Tőlem már biztos nem tudják meg.

- Várj meg szerelmem, megyek utánad, édes bátyám – mondtam utolsó szavaimat Neki címezve.

Írta: Yoru

Wing

Hola srácok! :D Itt lennék egy újabb történettel, hogy elfedjem gyilkos ösztöneimet előletek! :) Viccelek! Ímé jöttem nagy örömmel... ez igaz, de legfőképpen egy történettel. Tehát... Nem tudom... nem nagyon szavaztatok rá, de én szeretem, tehát egy Kimi Räikkönenes történet. :) Mondanám, hogy képzeljetek bele mást, mert megtehetitek... csak név is van benne, meg minden.... :)
A többi a szokásos! Jó olvasást, jó szórakozást és sok ölelgetést, puszit!
Lizee76

- Inkább ne menj be most hozzá! – figyelmeztet edzője, de mit sem törődve berontok hozzá. Kék szemeivel nagyokat pislogva figyeli, hogy mit teszek, de mire becsukom az ajtót és megfordulok, már előttem áll.

- Mit keresel itt? Mondtam, hogy ne zavarjanak! – szinte köpi a szavakat mérgesen.

- Nem kértem engedélyt! – vágom hozzá és megpróbálok kitérni előle, de elállja utamat és kezét lendítésre emeli. Mintha csak tudnám, hogy mire készül, szememet becsukva elfordítom arcomat és várom erős kezét, ahogy arcomhoz ér. Azonban mielőtt még felfoghattam volna, hogy puha ujjai nem csapódnak rajtam, hirtelen megcsókolt. Mikor elvált tőlem felnyitottam szemeimet és a jeges szempárba mélyesztettem őket.

- Azt hiszed, képes lennék bántani téged? – tágult ki pupillája megdöbbenve. Mögém nyúlt a kezével és lazán kitárta az ajtót. – Menj el! – utasított. Nem volt ideges, inkább dühös, de nem rám, hanem saját magára. Olyan hangon ismételte meg szavait, hogy egyszerűen nem tudtam ellenkezni vele. Hangosan csattant mögöttem az ajtó, még bele is borzongtam.

Napok óta hűvösen viselkedik velem, már azt hittem rosszabb nem lehet, de egyik nap egy szőke cicababával jelent meg. Akinek teljesen el volt veszve a szájában, és nem érdekelte egyáltalán a külvilág. Nagyon fájt ezt látnom, mert nem régen még velem tette ezt, annak ellenére, hogy munkatársak voltunk. Megosztott velem mindent és úgy ölelgetett, mint egy plüss medvét. Olyan édes érzés volt minden érintése, hogy majd elolvadtam tőle. De most így egy szó nélkül ide hozta ezt a lányt, és jól láthatóan előttem produkálják magukat. A szívem összeszorul már csak arra is, ha belegondolok, ahogy ott nyalták-falták egymást. Ma este lesz egy gála a Lotusnál és nekem is el kell mennem, de semmi kedvem hozzá. Ő is ott lesz és bizonyára új barátnője is. Teljesen elment a kedvem még az élettől is, nem hogy egy ilyen megnyitóra elmenjek. Pedig ott kezdődik a munkám és Kimi mellett kell lennem végig, mert még is csak én vagyok a sajtósa és figyelnem kell rá. Most már nagyon bánom, hogy eredeti szakmámnak ellent mondva, vállaltam ezt a Lotusnál. De egyelőre nem mondhatom le, mert a csapatnak szüksége van rám.

Már felvettem a ruhám, kész a sminkem, a hajam és Kimi szobája előtt állok. De semmi erőm bekopogni, arra várok, hogy talán saját magától kinyílik, vagy a főnök azt mondja, hogy nem kell menni. De nincs semmi, ami megakadályozna abban, hogy találkozzak vele és Ashleyvel. Erőtlenül kopogtam be az ajtón és vártam, hogy valaki utat adjon befele. Hamarosan a szőke lány zöld szemeivel találtam szembe magam. Tökéletesen összeillettek, mind kettő szőke, különleges szemszín és elbűvölő külső. De a lányon egy szabadidő ruha volt, amit meg kell, hogy mondjam furcsálltam. Egy még soha nem láttam a plázacicás ruhái nélkül, kettő most éppen estélyiben kéne, hogy legyen, mert ugye bár megyünk a bálra.

- Szia! Neked nem kéne már készen lenned? És hol van Kimi? – kérdeztem rá hitetlenül, hogy még mindig nincsenek készen.

- Kimi már készen van, csak megköti a nyakkendőjét és jön is. Én meg nem megyek. – nézett rám, mintha engem okolna.

- Nem jössz? Nem is tudtam, sajnálom, hogy nem leszel ott. – nyílván nem sajnálom, de ezt nem mondhatom meg neki. Csak tudnám, hogy miért néz rám azokkal a gyilkos szemeivel?

- Nem tudtad? Ne játszd meg magad! Tudom nagyon jól, hogy te intézted el! Nem bírod fel fogni, hogy közted és Kimi között már vége mindennek. Folyton keresztbe akarsz tenni nekünk. Tudod nagyon gonosz és számító nőszemély vagy! – mondta fojtott hangon, hogy ne hallja meg Räikkönen. De ebben a pár mondatban több helytelen dolgot is találtam. Hogy én intéztem el? Még ha hatalmamban is állt volna, akkor sem tettem volna meg, mert én nem szólok bele mások életébe. És Kimi és köztem vége? Lehet, de ezt egyszer sem hallottam az ő szájából. Talán majd akkor igazán elhiszem, ha ő mondja. De mikor akartam én keresztbe tenni nekik? Nem emlékszem egy alkalomra sem. És az utolsó, számító nőszemély lennék? Ennyire furán viselkednék, hogy az emberek ilyennek látnak? Talán ezért csinálja ezt velem Kimi?

De már nem volt időm válaszolni a lánynak, mert megjelent Kimi.

- Induljunk! – mondta és adott egy csókot Ashleynek, amitől az én gyomrom felfordult.

Mikor lementünk a hallba meglepődtem, mert már ott lehetett hallani a zenét, ami igen csak jó ritmusú volt. Eddig nem volt kedvem az egészhez, de ez meghozta a kedvem. Amint bementünk lerendeztük a formális dolgokat, majd társultam pár már régen ismert szerelőhöz.

- Amy! Jössz táncolni? – kérdezte azonnal Ben, amint meglátott. Bólintottam és azonnal a tánc parkettra mentünk és ritmusra mozogtunk. Nagyon jól éreztem magam, de valami még mindig gátolt, talán Kimi figyelő tekintete, amit folyton a hátamban éreztem. Ben sem hagyta figyelmen kívül, hogy nem vagyok ott teljesen fejben.

- Mindjárt jövök! Hozok inni valót! Mit kérsz? – kiabálta a fülembe, hogy én is halljam, amit mond.

- Egy jeges teát, köszi! – feleltem, majd a másik oldalamon megjelenő Alexhez mentem és táncolni kezdtünk.

Nem sokára megjelent Ben az általam kért itallal és amilyen gyorsan tudtam megittam, hogy ne boruljon ki és ne kelljen leülni Kimi mellé.

Hamarosan mindent elfelejtettem és nagyszerűen éreztem magam. Bennel egészen egymáshoz simulva táncoltunk. Éreztem heves szívdobogását, amit talán az is okozott, hogy egész este nem ültünk le. De tett rá valamit az is, hogy érzékien simogattuk egymást tánc közben. Folyton izgattuk a másikat és húztuk egymás agyát. Akkor sem távolodtam el tőle, amikor megcsókolt Olyan édes volt az ajka, annyira puha és annyira vágytam már erre. De valami nem stimmelt. Kinyitottam szemeimet és nem Ben volt előttem. Akinek az ajka az enyémre zárult az Räikkönen volt. Igyekeztem eltolni magamtól, de akkor vettem észre, hogy Ben is ezen igyekszik. Mindhiába, mert a finn ember jóval erősebb volt nálunk. Hirtelen ötlettől vezérelve megragadta a csuklóm és rángatni kezdett maga után. Én meg nem tudtam mit tenni ellene, követtem.

- Észre sem veszed, hogy teljesen leitattak! Nem ilyen voltál eddig. – húzott vissza, amikor a szédüléstől meggyengült térdem feladta a harcot.

- Szerintem ehhez már semmi közöd! Mi van, ha én is akartam? Miért nem hagytad, hogy Bennel legyek? Fájt volna, ha én is boldog leszek? – mondtam össze-össze akadó nyelvvel. Szinte azonnal a számba dugta nyelvét és őrült szenvedélyes csókban forrtunk össze. Egyszerűen minden alkohol kiszállt a fejemből, kezdtem tisztán látni, hogy nélküle én már nem tudok élni.

- Ne mondj nekem ilyet! Ne akard, hogy megint azt higgyem, hogy boldogabb leszel nélkülem. – sütötte le szürkésnek ható szemét.

- És nézzem végig, ahogy a cicababáddal játszol? Mert ez nekem nem megy. – suttogtam a végét, mert a közelsége elvette az összes erőmet.

- Nem szeretem őt. Csak téged szeretlek. – nézett ismét bele a szemembe.

- Akkor talán nem vele kellene járnod. – löktem el magamtól – Nem játszhatsz kényed, kedved szerint velem. Jobb, ha visszamész hozzá. És örülnék, ha nem én lennék megint a hibás. – fordultam el tőle, de hirtelen hátulról átölelt és nem engedett tovább. Védelmező karjai jól esően pihentek a testemen. Lehelete cirógatta nyakamat, majd lágy ajkai is hozzám simultak.

- Szakítok vele, de szükségem van rád. Ha te nem leszel ott nekem, akkor semmi értelme az egésznek. – suttogta a fülembe gyengéden.

- Eddig nem volt rám szükséged. Nagyfiú vagy már, meg tudod oldani a problémáidat nélkülem is. – tartottam még magam, hogy ne omoljak karjaiba.

- Azt hittem, hogy félsz tőlem. Meg akartalak ütni és te is nagyon jól tudod, hogy ha tudtál volna, akkor elfutottál volna. Nem akartalak soha bántani és nagyon rossz érzés volt, hogy nem tudtam időben megállni, hogy nem tudtam figyelemmel kísérni, hogy te vagy ott. Mindenki téged bántott a miatt is, hogy ennyi a korkülönbség közöttünk. Nem akartam, hogy szenvedned kelljen még többet. Főleg azt nem, hogy miattam. De nem tudom távol tartani magam tőled. Túl sokat jelentesz nekem. – búgta a magyarázatot a fülembe. Szinte megolvadtam a szavaitól, hiszen most mondta ki, hogy annyit jelentek neki, hogy képes volt szakítani velem, mert meg akart védeni. Hirtelen megfordultam a kezei között és megcsókoltam.

- Tudod, hogy mik történtek a múltamban. Természetes, hogy így reagáltam rá, de ettől még bízom benned. Hiszen megálltál mielőtt bántottál volna. És arra már rájöttem, hogy nem az a legnagyobb fájdalom, ha szavakkal bántanak. Ha zavart volna, hogy mit mondogatnak, akkor már rég nem lennék melletted, sőt nem is kezdtem volna bele. – adtam ismét puszit a szájára. Hirtelen egy megkönnyebbült mosoly terült el az arcán. Olyan boldognak tűnt akkor, hogy már nem is tudtam haragudni rá. Annyira szeretem őt és annyira vágytam erre a pillanatra, hogy képes voltam teljesen elfelejteni mindent.

- Mi a legerősebb ital, ami képes ezt a rossz alkohol ízt eltüntetni a számból? – kérdeztem hitelen, meglepve ezzel még magamat is. Drága párom elnevette magát és a pultnál kért egy italt.

- Tessék! Ettől jobb lesz. – nyújtotta oda a poharat, amelybe beleszimatoltam. Remek alkohol nuku, csak erre vártam. Megittam az egészet és tényleg hatott, mert már egyáltalán nem éreztem az előző italokat.

- Honnan tudtad? – kérdeztem tőle.

- Jenni nem szerette, ha elmentem inni a barátaimmal, ezért azt mondtam, hogy megnézünk egy foci meccset és kellett valami, ami elfedi. – mosolygott rám, majd a tömegbe húzott és táncolni kezdtünk.

I am killer

Sziasztok! Kérlek ne nézzetek morbidnak! Nem azért írtam. Csak tegnap felmerült egy aprócska fogalmazási hiba, és ez lett az eredménye! Esküszöm még soha nem tettem ilyet és nem is szándékozom.Annyit, hogy lényegében nem szól senkiről, bár lehet azt hinni, hogy a Jedward valamelyik tagja, de inkább ne képzeljetek bele senkit, mert durva! :/ 
Mindegy! A lényeg! Ha nem vagy 18 és nincs jó idegrendszered ne olvasd tovább! Nem ajánlatos, de ugye senkinek sem tilthatom meg. :/
Mondom NE!

Amikor végig nézed, ahogy forró, lüktető vére elhagyja a testét és kezeden végig folyva a földön tócsát alkot, akkor még fel sem fogod igazán, hogy mit tettél. Amikor teljesen feldühített téged, akkor még nem gondoltad, hogy ez lesz a vége. Mást már régen megbélyegeznél érte, de te most még is boldognak érzed magad. Csak gyönyörű zöld szemébe nézel és a múltad vissza köszön.

- Mondtam, hogy én már őt szeretem. Szállj le rólam! – hallod még iszonyat szexi hangját füledben. De amit mond, attól valami bekattan a fejedbe és hirtelen ütni-verni kezded. Még nem tudod, hogy mi lesz a vége, mert teljesen át adod magad a haragnak. Nem gondolkodsz, az ösztönöknek élsz, bár ezt soha nem engedted meg magadnak.

- Mit csinálsz? Szerinted félek tőled? Hiszen gyenge vagy! – döfi bele lelkedbe az utolsó tüskéket. Ekkor jött el az a pillanat, amikor már az összes józan eszed cserben hagy és nem fogod vissza magad. A legközelebb eső tárgyat felkapva ismét ütlegeled. Egyik pillanatban kikapja kezedből a könyvet, amely lila foltjait okozta és csak belenevet az arcodba. Felbőszülve neki leselkedsz és lendületből fellököd, majd ismét egy támadáshoz való tárgy után kutatsz. Nem kell sok idő, kezed rá talál a pulton fekvő késre, amely mintha előkészítve lenne, a kezedbe simul. Minden izmod megfeszül és teljes erődből a hasába nyomod, mert azt reméled, a fájdalomtól felsikít, de végül csak egy hang nélkül tűri. Már igazán a méreg dolgozik a szervezetedben, teljesen megfeledkeztél arról, hogy ki vagy és mit teszel, amikor kirántva a pengét gyomrából, ismét meglendíted kezed. Immár tüdejét szúrtad át, amitől minden lélegzetnél sípolni kezd, és ez elégtételként szolgál.

- Csak…ennyire…vagy… képes? – bőszít fel újra, hogy késztetésed újfent lángra kapjon. És már nem tudod megállítani az utolsó szúrással szívébe találsz. De neked ez már nem elég, kihúzod késedet és ábrándozva tekintetébe révedsz. A múlton rágódsz, hogy mennyire szerettétek egymást, majd ismételten felrémlik előtted arca, amikor szerelmet vall. Már éppen kicsordulnának könnyeid, de eszedbe jut, hogyan csalt meg és hogyan hagyott el, ezért a kést felemelve eltávolítod testéből. A vér spriccelve távozik belőle és te egy kicsit megnyugodva túrsz bele szőke hajába. Ám ez még nem a vég, hiszen neked még ez sem volt elég. Lábad átveted combjain, majd ráülsz és gyengéden, mintha még érezné, feltűröd pulcsiját. Kezeddel végig cirógatod kihűlőben lévő testét, majd óvatosan neki látsz a késsel, hogy felnyisd a hasát. Hogy minél nagyobb legyen az élvezet, iksz alakot karcolsz hasfalába, majd annak mentén felmetszed bőrét. Mintha csak egy profi műtétre készülnél, úgy matatsz a bőre alatt, de mind ezt csak a harag okozza. Utolsó elvetemült gondolatként szánkázik át rajtad, hogy ki zsigereled, de meggondolva magad nadrágját kezded eltávolítani. Az utolsó ötleted már elég zordnak tűnik, de neked fel sem merül, mert teljesen ellep a nyugodt düh. Nem érzékeled tetteid következményeit és egyáltalán nem sarkall arra semmi, hogy itt abbahagyd. Megfogod heréit és egyetlen mozdulattal eltávolítod őket, ezzel újabb vér adagot engedve ki.

Már órák óta csak simogatod hideg testét, próbálod begyógyítani sebeit egy érintéssel. Már kezdesz rájönni, hogy mit is tettél, de valami az agyadban nem engedi, hogy felismerd. Nem teszel mást, csak csókolgatod lila ajkait, összekulcsolod kezeid az övével és várod, hogy felébredjen. Amikor végig nézed, ahogy forró, lüktető vére elhagyja a testét és kezeden végig folyva a földön tócsát alkot, akkor még fel sem fogod igazán, hogy mit tettél. Amikor teljesen feldühített téged, akkor még nem gondoltad, hogy ez lesz a vége. Mást már régen megbélyegeznél érte, de te most még is boldognak érzed magad. Mert ha nem lehet a tiéd, másé se legyen, és ezzel elégtételt is vettél.

Nézed gyönyörű zöld szemeit, ahogy a messzeségbe, üresen réved. Próbálsz érzelmet látni benne, de magad is tudod, hogy már nem megy. Érzed, ahogy vére rászárad kezedre, de teljesen azt hiszed, ez még összeköt titeket. Nem akarsz tőle elválni, hát mellkasára fekszel, nem érdekel az sem, hogy belei kifolyva alattad vannak. Nem törődsz a felhasított bőrrel, mely már nem öleli körbe. Nem törődsz a hideg testtel, mert nem érzed a létet.

Még mindig érezni akarod őt, kívánod minden porcikáddal, ezért levetkőzve hozzá simulsz. Nem igazán érzed, hogy veled lenne, hogy megpróbálna kielégíteni, ezért merészebb ötlettel állsz elő.

Nem figyelve semmire kezét megfogva ujjait magadba igazítva igyekszel örömet szerezni magadnak, ezért kezét kellemesen mozgatva haladsz a csúcs felé. Halott barátod teljesen felizgat, pár perc alatt teljesen a csúcson érzed magad. De félsz, hogy még így sem az igazi, ezért kókadt hímvesszőjét jutatod magadba. Teljesen elveszel az érzelmek káoszában, már semmit sem tudsz irányítani. Fel sem fogod, hogy amit teszel az bűnös dolog, de ezek után kihibáztatna téged? Felveszel egy kellemes ritmust és meglovagolod partnered, de vágysz érintésére. Egyik kezeddel folytatod munkádat, a másikkal simogatod magad, hogy minél nagyobb legyen az élvezet. Csak később esik le, hogy már régen elmentél és inkább már fáj, amit teszel, de hajtod magad tovább, mert tudod, hogy jobb lesz neked. Hirtelen magaddal akarsz végezni, ezért ismét a kezedbe veszed a gyilkos eszközt, de közben még mindig szeretődön mozogsz. A kezedben megremeg a kés, amikor szívedbe szúrnád és leejted a földre. Sírva, teljesen összetörve, az elvesztés érzelmei csapnak át rajtad. És már nagyon is tisztában vagy vele, hogy mit tettél, de képtelen vagy végezni magaddal.

Két kéz emel le a testről, amitől te kapálózni kezdesz, majd egy tű szúródott a kezedbe és lassan megnyugodva adtad át magad az idegennek.

Na jóó!! Talán annyira nem volt horrorisztikus, de elég fura.... :/ 

Lizee76

A magány hűvös

Ki jelentem mazochista vagyok! Vagy csak depis? Nem! Depis biztos nem, mert amúgy jó kedvem van.
Tehát a Jedward új klipjének örömére egy nagyon rövid kis sztorit ütöttem össze nektek. Olyan fura! De most valahogy ez jött össze. Minden esetre örüljetek az új klipnek! Jedward - Happens in the dark
Igazából ez volt az ihlető zene is, de semmi köze hozzá. Inkább csak az öröm, hogy végre új klip hozta ki belőlem. :)
Ennyit belőlem! Jó olvasást!
Sok puszi:
Lizee76

Amikor lenézek, látom magam alatt a dübörgő várost. Az autók hangja idáig már nem nagyon ér el, de az emberek felbolydult hangyabolyként rohantak minden felé. Olyan megnyugtató volt innen nézni őket, mintha csak Isten lehetnék. Én csak egy kívülállónak érzem magam, olyan idegen ez a világ. És én itt fent teljesen el vagyok szigetelve tőlük. Nem hallnak, nem látnak, nem érzékelnek még akkor sem, ha kiabálok. Nem hiányzom senkinek sem, mert ki keresne? Az életem már régen tönkre ment és én is eddig bírtam.

- Gyere! Menjünk sétálni! – hallottam vissza emlékeimből bársonyos hangját.

- Most nem lehet. Még dolgom van. – válaszoltam anno neki.

- Neked mindig valami dolgod van. Végre itthon vagyok, de te sosem érsz rá. – fakadt ki hirtelen, majd távozott a házamból. Bárcsak ne tette volna, akkor minden másképp alakult volna. Nem kéne magányosan élnem, nem őrülnék bele, hogy nincs velem.

Emlékszem, hogy utána eredtem. Láttam, ahogy beszáll az autójába, de már nem értem el időben. Elhajtott ott hagyva engem magamra. Talán így kellett történnie, de én ezt nem bírom. Másnap reggel nyúzottan keltem fel és egyből hozzá siettem. Nem akartam, hogy haragudjon rám, de otthon senkit sem találtam. A szívem heves dobogásba kezdett, valami megmagyarázhatatlan érzés fogott el. A félelem szorította el a torkomat és azonnal kiszáradt. Szinte fuldokoltam az érzéstől és megnyugtatásként a telefonomért nyúltam. Még a sokadik csöngés után sem vette fel és elkezdtek bennem száguldani a gondolatok, hogy miért is történt mind ez. Féltem, hogy soha nem bocsájt meg nekem, és soha többet nem találkozom vele. Attól is féltem, hogy egy másik lányba szeretett bele és így rázott le engem. Remegő lábakkal indultam el haza és vártam, hogy valami hírt kapjak felőle.

Napokig tengődtem a tudatlanságban, de így visszagondolva, talán jobb volt, azaz állapot. Már csak abban bíztam, hogy legalább egyszer elmagyarázza, hogy azon a napon mi is történt velünk, de ő soha többet nem jelentkezett. Soha többet nem láttam, pedig sokszor kötöttem ki a házánál. A telefonja napokon belül kikapcsolt állapotot jelzett, és ezzel teljesen összetörtem. Pedig, ha akkor tudtam volna az igazságot, talán már akkor intézkedtem volna.

Egy mentő autó hangja szakítja meg emlékezésem. Ijesztően vészjósló, az összes autó félre áll és utat enged neki, tempója már-már fénysebességnek tűnik, gyorsan a kórházba szeretne érni. Fullasztó csend követi az útját, a szívem összeszorulva ismét a múltba réved.

Hetekkel később csörgött a telefonom és ismeretlen számot jelzett. Reménnyel telve vettem fel, hogy esetleg elhagyta a telefonját és nem tudott szólni, hogy sürgős dolga akadt. Mintha az életmentő csónak lett volna, úgy kapaszkodtam a telefonomba. Egy ideig csak bámultam a készüléket, majd nehezen rávettem magam, hogy a fogadás gombra nyomjak.

- Amy Cullsszal beszélek? Sürgősen kell vele beszélnem! – hallottam az idegen hangot a vonal túlsó végéről. A csalódottságtól meg sem bírtam szólalni. Csak nagyokat nyeltem, hogy végre rálelhessek hangomra.

- Igen. Én vagyok az. – válaszoltam szomorúan, de a torkomat fojtogató érzés ismét visszatért. A szívem heves dobogásba kezdett, és az agyamat az a rossz érzés kerítette magába.

- Mr. Grimesról lenne szó. Sajnos az éjjel belehalt a sérüléseibe. Nagyon sajnálom és részvétem.  – mondta elhaló hangon, és a mobil vészes gyorsasággal kezdett a föld felé közelíteni. Nem fogtam fel semmit, csak az üres, tompa érzés maradt nekem. A hiánya, amit eddig sem tudtam elviselni sokként ért. Amit hallottam az arra sarkallt, hogy magamba zuhanjak. Pedig hányszor ítéltem el azokat, akik nem voltak képesek tovább élni az életüket egy ilyen eset után. Akkor még is én is ugyan azt tettem, amit mások.

- Ne csináld, Amy! Kérlek, nekem szükségem van rád! – hallom a hátam mögül. Annyira hasonlít rá, a hangja, a szeme, a viselkedése és az egész kinézete, de még sem ő az. Nem tudok engedelmeskedni neki, nem tudok ellenállni a csábításnak. Nem vagyok képes továbbra is innen fentről nézni a tömeget, nem lehetek egy kívülálló, nem akarok magányos lenni. Másokat hallgatni, másokra figyelni, miközben az én fejemben csak ő jár.

- Ha azon a napon nem hagyom, hogy elmenjen. Ha sétálni indultam volna vele, akkor nem történik meg mindez! – jelentem ki határozottan.

- Nem te tehetsz róla! Az ikertestvérem volt! Nekem is hiányzik, de nem lehetünk önzők! – próbálta felnyitni a szemem.

- Már nincs senkim, akire gondolnom kéne. – néztem le az épület tetejéről, ahol álltam. Ismét visszakanyarodtam a múltba, de most sokkal régebbre. Arra a napra, amikor öt évvel ezelőtt egy bombatámadás áldozataivá váltak a szüleim. Azon a napon nagyon nehezen tettem magam túl, de küzdöttem, mert reménykedtem egy jobb jövőben. Amikor Vele találkoztam azt hittem minden csak javulhat. Úgy éreztem ő a mindenem, amikor megláttam a szívem szinte dörömbölt a mellkasomban. Attól féltem, hogy mindenki hallja, biztos voltam benne, hogy bókjaitól elpirultam. Az érintése szinte szikraként ért, úgy óvott engem, mint tigris a kölykét. Mindig az volt számára a fontos, hogy én boldog legyek, de én még is nemet mondtam neki. A legrosszabb érzés, hogy így váltunk el.

Nem tudok így élni, meg fogom tenni. Gyengéden elrugaszkodtam a párkányról és hagytam, hogy a mély magával ragadjon.

- Amy! – hallom kiáltását, de mi ez? Valaki elkapta a kezem. Lassan fordultam meg zuhanás közben és zöld íriszével találtam szembe magam.

- Szeretlek! – suttogta s gyengéden átölelt. Fejemet mellkasába fúrtam és átadtam magam a szeretet és a szabad esés különös érzésének.