Mese, mese, meskete

Sziasztok! Mostanság ne számoljatok vele, hogy sok mindent fogok hozni. Eléggé durva most a suli és hétvégente meg dolgozom. De most itt egy kis iromány, ami vagy érdekel, vagy nem, de gondoltam, akkor talán nem tűnik olyan hosszúnak az eltűnésem! :D

Egy olyan lányt szeretnék bemutatni nektek, akit már nagyon régóta ismerek! A neve Lizee76 és éppen első éves az egyetemen. Biológusnak tanul, de nagyon reméli, hogy idővel etológus lesz.
Meg kell őt ismernetek! Nem elég, hogy imádja az állatokat, szereti a zenét, de még olvasni és írni is szokott! Elképesztő a csaj! De minden történetet illik az elején kezdeni, hát nem restellek én is így tenni!

Anno 93 nyarán látta meg a nap világot igen kicsi súllyal drága barátnőm. De már akkor is elégedett volt az életével és soha nem kéregetett, nem volt telhetetlen. Elfogadta, ami jutott neki. Sötét haja és szeme már akkor igazi jellegzetességévé vált, mert nem volt a közelben még egy olyan kormos szemű ember. Az ám! De ez a lány mindig is csendes volt, soha nem sírt feleslegesen, egészen addig, amíg meg nem tanult beszélni. Mert akkor történt egy nagy csoda! Be sem állt a szája! Az egész világ a csodájára járt, hogyan létezhet olyan kislány, aki még szinte beszélni sem tud, még is folyton csak mondja a magáét. De nem akár hogyan! Halkan, de olyan gyorsan!
Aztán ott van az a másik dolog, hogy folyton mozog! Nem ám a gép előtt ül! Nem! Ő igazán kint érezte jól magát, ezért a legrosszabb esetben a kutyáival játszott.Azokat aztán húzhatta, vonhatta, mert egyik sem szólt rá érte.
Hamarosan a kislány elkezdett felcseperedni és az iskolában való ülést nem jól tolerálta. Ezért hát kitalálta az anyukája, hogy járhatna jazz balettozni. Így hát a picike lányka energiái egy kicsit levezetődtek. De ez nem volt elég neki!
- Nem szeretnél valamilyen hangszeren játszani? - kérdezte anyukája egy napon. De a kislány azt sem tudta, milyenek azok a hangszerek.
- Mondjuk furulyázni? - kérdezgette tovább a kedves anyuka. A lány hevesen rázni kezdte a fejét. Nem, ő nem akar!
- Talán hegedülni? - tette fel a bűvös kérdést. Mire kicsi lánya egyetlen mozdulattal leutánozta a hegedűsök tartását.
- Hát ezt honnan tanultad? - ismét faggatta az anya. De Lizeeke csak nem mesélte el. Elárulok nektek egy titkot! Látta a Tv-ben!
Ezek után a kicsi lány hegedűre járt, amire mindig nagyon büszkék voltak a szülei. Mindig azt mondogatták, hogy nagyon szépen játszik. Ám azért a kislány még sem szeretett gyakorolni. Mert akkor nem játszhatott kint az állatokkal. Így esett, hogy évek múltán választania kellett. Hegedül vagy balettozik tovább. Akkor még nem tudta, hogy nem a megfelelő döntést hozta meg. Mert a hegedűt letette és táncolt tovább. Ám az sem tartott sokáig. Kicsi lányunk azt is befejezte.
Közben a kislány már sokat nőtt és sok barátja volt az iskolában, de még sem érezte magát jól. Mivel ő elég jó tanuló volt és az első padban ülve a tanár mindig hallotta a válaszait, ezért folyton ő került a középpontba. De nem a szó jó értelmében, ugyan is osztálytársainak nagy része folyton csúfolta és szekálta, ami az ő kis lelkének nem tett túl jót. Nyolcadik év végén már alig várta, hogy másik iskolába járhasson.
Eközben azért állatokért való rajongását is próbára tették. Mert egy napon megharapta egy kutya a kezét.És saját magának köszönhetően tudta leszedni, mert (szegényt) jól pofán rúgta. Olyan erős félelme lett, hogy még a négy hetes kiskutyától is félt, hogy megharapja. Ám kis hősünket nem lehet olyan könnyen tönkre tenni, mert mindig mindent túl él. Rájött, hogy jobban szereti ő a kutyákat annál, hogy csak így féljen tőlük. Ezért leküzdötte nagy félénkségét és azóta a legbátrabbak egyike.
Eljött az a bizonyos nap, amikor régi osztályát maga mögött hagyhatta. Végre tiszta lappal indulhatott neki az új iskolának. Mindig is csak erre várt! Végre új barátok, új ismertségek és talán egy csúfolódás nélküli élet.
Az ám, de Lizeenek hamar leesett, hogy ő még sem olyan, amilyennek kellene lennie. Mert mindenkinek csak az agyára ment. Ahelyett, hogy igaz barátokat szerzett volna, inkább csak el volt mellettük. Lassan már nem is igyekezett elmélyíteni a kapcsolatait, mert nem volt értelme. Csalódott az emberiségben! Rájött, hogy neki igazán csak az állatok között a helye. Ezért hát el is tervezte, hogy állatorvos lesz, mert arra teszi fel az életét, hogy segítsen nekik. Ám két év után érte a pofon, hogy nem bírja az állatok fájdalmát, mert neki is fáj. Ha rá néz, akkor olyan érzése támad, hogy neki is fáj. Ami lássuk be, nem a legjobb egy állatorvosnál. Így hát kétségbe esve vette észre, hogy nem is igazán tudja, hogy mi legyen. Hogy teljesen más útra kell lépnie.Az ám, de a lány ismét túl lépett és megtalálta élete értelmét. Kitalálta, hogy etológus lesz! Így hát új álmokkal és új reményekkel felvértezve útnak indult ezen a rögös úton. Mikor papájának kutyáját nevelgette megmutatkozott rátermettsége! És bátorsága is felsejlett. Többször is kutyák támadtak rá és a kutyára, de ő hősként tűrve a két kutya közé ugrott és úgy védte meg legjobb barátját.
Aztán a hősünk végleg felnőtt és íme ide ért az egyetemre. Itt aztán próbálták megtörni a vágyait és az álmait, de az első féléven tovább küzdötte magát, hogy senki se állathassa le. Ám ez sem ment olyan simán, mert majdnem feladta, de akkor és ott ismét anyukája vette a szárnyai alá és beszélt a kicsi buksijával.
De hogy miért is írtam le? Mert meg akarom mutatni, hogy már kicsiként is írt ez a szerencsétlen! Az egész még alsóban kezdődött, amikor is fogalmazást kellett írni a szünetben történt dolgokról. Neki az volt a mennyei paradicsom. Minden fogalmazás neki egy élmény volt, de még sem értékelték. Soha nem kapott sem kritikát, sem jutalmat. Így kezdődött a magamnak írok dolog. Ezért otthon mindig egy füzetbe írta le álmait. Ám hamar rájött, hogy az nem az ő asztala, mert kézzel írni nem élvezet! Nem tud igazán kézzel leírni semmit, mert folyton szorítja a tollat. Ezért pár évre abba hagyta az írást, de gimiben  egy osztálytárs visszahozta a kedvet és kitalálván, hogy a számítógépben tud írni, gyorsan el is kezdte. Ám valami úton módon abbahagyta. Talán már nem tudta kifejezni szavakban, amit érzett, vagy csak elmúlt az újdonság varázsa, de nem folytatta. De álmodozásai mindvégig ott voltak az agyában. Csak már nem volt ideje és energiája, hogy papírra vesse az ötleteit. Így csak is magát szórakoztatta. Egy szép napon azonban Lizee Jedward rajongónak állt és hát kevesen írtak jó történetet róla. Ezért arra a döntésre jutott, hogy megírja a maga által alkotott mesét. Mert álmodni jó, az álmodozás az élet. És amíg van erőd mosolyogni, addig sem baj nem érhet. Lizee kiskora óta nem bírja, ha valaki szomorú mellette. És ha nem is tesz semmit, akkor is azon gondolkodik, hogyan vidíthatná fel. De sokkal félénkebb, mint hogy megszólítaná.
Kicsit kusza, kicsit zavaros. Kicsit én, kicsit a világ. Kicsit a lelkem. Kicsit fényezek! De itt egy kis mese rólam!


Most figyelem... kicsit lehet van bennem egoizmus, de általában csak tettetem, mert önbizalmam az biztos, hogy nincsen! Pussza: Lizee76